Borsodi Levéltári Évkönyv 3. (Miskolc, 1980)

Kun László: A szocialista konszolidáció első hetei Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, 1956. november 4-19

E biztosítékokat a következőkben jelölték meg:

— Nagy Imre álljon a kormány élére, olyan személyekkel, akik semilyen vonatkozásban nem kompromittálták magukat a Horthy-, Rákosi- és Gerő-éra alatt.

— A szovjet katonai alakulatokat vonják ki a harcokból és kezdjenek tárgyalásokat az ország területéről való kivonásukról.

— A rend fenntartását a munkás karhatalom vegye át a távozó szovjet alakulatoktól .

— Utasításokat és rendeleteket „csak a dolgozó nép által demokratikusan megválasztott szervek adjanak ki országos szinten is”.

— „A meghirdetett és az egész nép körében óhajtott, lelkesedéssel fogadott semlegesség követelményeinek megfelelően a felelős (későbbiekben a demokratikusan és titkosan választott) Nemzeti Egységkormány kezdjen azonnal tárgyalásokat az eddigi katonai-politikai és gazdasági szerződéseink felülvizsgálatáról.”

— A megye területére ne irányítsanak szovjet katonai alakulatokat.

A dokumentum záróformulája leszögezte: „Követeléseink teljesítéséig Ózd és környékének munkássága a fenyegető éhínséggel is szembenézve, igazának biztos tudatában továbbra is megtagadja a munka felvételét (habár a munka felvételéhez szükséges feltételek biztosítottak .. .) bízva abban, hogy az országunk sorsáért igazán aggódó vezetők megértik: a magyar nép jogos követeléseit, előbb vagy utóbb teljesíteni kell és megértik: Ózd és környéke igaz ügy mellé állt.”90

Ózdon november 13-án program rangjára emelték mindazokat a követeléseket, melyek november 4-ét megelőzően napirenden szerepeltek. Ebben a helyzetben Nagy Imre személye csupán mint a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánnyal szembeállítható alternatíva volt a lényeges — hiszen másutt egyértelműen megfogalmazták: „Az ózdi dolgozók véleménye az, hogy mi nem csupán személyi változásokat akarunk a kormányban, hanem gyökeres változásokat a gazdasági és politikai életben. Nagy Imrének sem fogunk dolgozni, ha báb lesz és nem teljesiti népünk jogos követeléseit.”91

Egészében az ózdi követelések egyetlen új elemet sem tartalmaztak a november 4-ét megelőző revizionista követelésekhez képest, a különbség mindössze annyi, hogy a november 4. előtt megfogalmazott politikai célokat — melyekről a gyakorlatban bizonyosodott be, hogy a munkásság hatalmának feladását jelentik — most a sztrájk révén kívánták keresztülerőszakolni.

Az LKM nagyüzemi munkástanácsában már november 12-én érzékelhető volt a feszültségek kiéleződése, a munkástanács munka- illetve sztrájkpárti csoportjainak küzdelme. E küzdelem abban a dilemmában jutott kifejezésre, hogy a „munkástanács nem tudja, hogy Nagy Imre, vagy a Kádár kormány újításai szerint menjen-e”. Az ülésen egy sztrájkhatározatot erőszakoltak keresztül, melynek értelmében „az ülősztrájkot foly tatni kell, mert csak igy biztosítható, hogy ütőképes tömeg álljon a gyáron belül rendelkezésre, ha történne valami. Igen nagy szükség van arra, hogy minél többen legyünk együtt, ezért csak annak fizetünk bért, aki benn tartózkodik a gyár területén.”92

A határozattal azonban nem értett egyet a munkástanács valamennyi tagja. A határozatot ellenzők egyike felvetette, hogy meg kellene hívni a munkástanács ülésére Koval Pált, adjon tájékoztatást a Forradalmi Munkás-Paraszt Bizottság tevékenységéről, a kormány programjáról, politikájáról és egyéb, a munka folytatásával kapcsolatos aktuális kérdésekről.93 Ezt követően Rimán kapcsolatba lépett Koval Pállal és meghívta a munkás- tanács másnapi ülésére.

A munkástanács november 13-i ülésén az ellenforradalom megyei eseményeinek értékelése központi helyet foglalt el. Koval Pál tájékoztatást adott a Lövei-csoportról, melynek létezését a jelenlevők egy része a tájékoztatást követően is kétségbevonta.

262