Borsodi Levéltári Évkönyv 3. (Miskolc, 1980)

Vass Tibor: A vas- és fémmunkások szakszervezetének létrejötte Ózdon, 1913-1918

munkahelyét, és a vérző asszonnyal átment a Salaktéglagyárba Misztrik Istvánhoz. Az események láttán a dolgozók megbotránkoztak, azonnal le akarták tenni a munkát. Misztrik nyugalomra intette a dolgozókat és közölte velük, hogy a vezetőség tanácskozásra jön össze, utána majd ismertetik a határozatot. A IV. számú kohó alatt jöttek össze titkos tanácskozásra. Itt olyan határozat született, hogy küldöttséget küldenek az igazgatóhoz, ahol előadják panaszukat: vonják kérdőre az élelmezési vezetőt kijelentéséért. Tárgyalnak nagyobb bérért és kenyérért. Ha elégtételt nem kapnak, leállnak. A munkások részéről a tárgyalók: Misztrik István, Piár János, Peterka Tivadar és Andrejcsik János. A tárgyalás azonban eredménytelen maradt, ezért a Vasolvasztók munkásai sztrájkba léptek.

Csokvai Pál „feladó” az I. számú kohó elegyterén a ferdefelvonó biztonsági korlát karját lecsukta, tenyérvédőjét (handléderét) úgy dugta nadrágja zsebébe, hogy a háziszőttes kötényét (surcát) félrehúzta és a felvonó jobb oldalán vezető „hallócső”-höz ment. Félkézzel meghúzta a dróton rángató csengőt, mely az adogató szinte (gittre) megy. A hallócsőbe kiáltja: „Sztrájk miatt leállunk!” Szucsik András, a felvonó kormányosa tudomásul veszi, de Puch Mihály lengyel származású gittes visszaszól: „Te Pali agyál fel két fedőt”, magyarul: „Te Pali, aggyál fel két fedő ércet”, — azért, hogy lefojtsák a kohót. Most egy szó volt, az hogy „sztrájk”, de ebben benne volt a munkásság drámaisága. Ez visszhangzott az elegytértől az öntőcsamokig, onnét fel a kohók legmagasabb szintjére, a „gittre” is. Gyülekezés az I-es számú kohónál történt. Csobó András „salakár” az elhangzott „sztrájk” kiáltás után a salakcsapoló nyílását zárta el az erre a célra készített dugóval. Bendula János olvasztár lecsatolta bőrkötényét, fapapucsából kilépett, cipőt húzott és csak annyit mondott az embereknek: gyerünk. Az összegyűlt tömeg áradatként elindult a nagy iroda felé.

Közben csendőrség, majd katonaság vette körül az asszonyokat. „Le akarják tartóztatni az asszonyokat!” — szállt szerte a hír a gyárban. Az asszonyok támogatására másfél ezer munkás a gyárból kivonult. Mindenkinél volt valamilyen ütőszerszám. Ki mivel dolgozott, vitte magával. Vittek: stangát, sparákot, pajszert, nagykalapácsot, kokszos villát, érceslapátot, merítőkanalat, de még olyan is volt, aki nyírfaseprőt vitt. Kezdett félelmetes lenni a lármázó tömeg. Az irodisták félelmét fokozták a teljesen néma és főként a pajkos gyerekek parittya- és gumipuska-lövedékei, melyek olykor egy-egy ablakot nagy csörömpöléssel zúztak be. Közben dél lett, fújt a gyári gőzduda 12 órára. Misztrik István a Nagyiroda lépcsőjéről szólt: „Munkások! Kérésünket a gyár urai megtagadták. A sztrájk tovább tart!” A tömeg lassan oszladozni kezdett. Szerszámjaikat az iroda előtti kishíd (áteresz) két oldalára az árokba dobálták. Valaki egy kézzel írt feliratot helyezett el a szerszámokra: „Vigyázzatok,hogy még egyszer ne legyen rá szükség!” A szerszámokat később Hlavács Samu térmester parancsára két társzekérrel szállították az acélműi vaskertbe. Még azon a napon Budapestről Ózdra érkezett Zorkóczy Sámuel műszaki igazgató a Rimamurányi központból. Megállapodás jött létre, miszerint a fejadagokat megemelték, az élelmezési tisztviselőt „elmarasztalták”. Még aznap az éjjeles műszak felvette a munkát.37

1918. június 16-án a Rimamurányi igazgatósági ülésen Zorkóczy műszaki igazgató az elkeseredett ózdi asszonyok tüntetéséről a következőkben számolt be: ,... az ellátás körül különféle bajok miatt több száz munkásasszony megtámadta a katonai vezető hivatalos helyiségét és miután a kellő katonai erő nem állt rendelkezésre, a katonai vezető kénytelen volt az ellátásra vonatkozólag nyilvánított követelésnek engedni, mert különben az üzemekből kiözönlő vasrudakkal és egyéb súlyos vastárgyakkal felszerelt másfélezer munkás támadásának helytállni nem lehetett volna. Azóta állandóan 50 csendőr tartózkodik az üzemek környékén, hogy a berendezések sértetlenségét, a tisztviselők és a mesterek életét biztosíthassuk.”38

13 Levéltári Évkönyv III.

193