Borsodi Levéltári Évkönyv 3. (Miskolc, 1980)

Vass Tibor: A vas- és fémmunkások szakszervezetének létrejötte Ózdon, 1913-1918

Gondterhelten indultak ebédelni. A főjegyző magához inti Bajó rendőrt. „Te Józsi, kimész a Mogyorósvölgybe szolgálatba, és holnap jelentést teszel az ott történtekről.”

Közben a felvonulók serege dalolva haladt. A kapukban bámészkodó paraszt népség, — emberek, asszonyok egymásnak mondják — mennek a Mogyorósvölgybe a „gyáristák”. A Gazsik és Szántó-féle udvar közti résznél, a „temető köznél” bokrok sűrűje előtt a csodálkozó parasztemberek félreállnak, hogy utat engedjenek a tömegnek. Új nekik ez a felvonulás, új az ének. Kézben tartott kalappal többen üdvözölték a felvonulókat. A keresztút felé tart a tömeg, hogy folytassa útját a Mogyorósvölgybe. A nincstelen paraszt örvendez a dolgok láttán, hallatán. A „módis”, a gazdag megvető „magyar-paraszti” gőggel, kézlegyintve ennyit mond: a „tautok”. A Szedlák kántor lakása előtt rázendítenek a felvonulók. Az összefutó „négy út”középpontjában áll virágdíszben egy öreg vadkörtefa, mely az érkezőket fogadja. A fa előtt Misztrik István a tömeg felé fordul, s így szól: „Elvtársak! a végcélhoz közeledünk, a somsályi hegygerincen katonák, csendőrök cirkálnak, mindenki tartózkodjon a provokációtól, összetűzésre ne adjon okot. Kerüljük a somsályi április 9-i eseményeket, mivel nők, gyermekek vannak az ünnepélyen”. A felvonulók énekszóval értek a somsályi átjáróhoz, a Mogyorósvölgybe. Az erdőből a vidám éneklés a távolabbi hegygerincre is elhallatszik, ahol a csendőrjárőrök cirkálnak, kiknek igen megélénkült a járásuk. De ebből az ideges járőrtevékenységből az ünneplők semmit sem vettek észre, csupán a vezetőség egy pár tagjának tűnt fel. A gyári fúvószenekar indulókkal várta az érkezőket. A zöld erdő levegőjében étvágygerjesztő illatok terjengtek. A gyanútlan lelkekben oldódott a mindennap gondja, a boldog semmittevésre vágytak, hogy legalább a mai napon gond nélkül ünnepeljenek. A bársonyos zöld gyepen elhelyezkedtek a családok. A csendes poharazgatás után játékok következtek. A távolból tárogató hangja szólt. A nap már lemenőben volt, az árnyékok hosszabbodtak, ezért mind többen hazafelé készülődtek. Zöld lombokkal a kezükben, nótázgatva indultak hazafelé.32

Az asszonyok tüntetése

Az ózdi gyártelepi asszonyok számára igen súlyos volt az 1918-as esztendő. Egyre jobban kimerült az ország élelmiszerkészlete. A kormány fejadagok csökkentésével szabályozta az élelmezést. A legmagasabb kategóriában dolgozók fejadagja 8,4 kg liszt volt havonta. Csak azokat a dolgozókat sorolták ide, akik nehéz testi munkát végeztek és az éjjeles műszakon is dolgoztak. Igen kimerítő volt a 12 órás éjszakai műszak a gyenge táplálkozás miatt. Ezért a reggeli 5 órai fúvás halhíán a munkások örömmel emelték meg kalapjukat, egy gyötrelmes éjszakai műszak közeli letelte alkalmából.33 Ha a merészebb munkások nagyobb kenyeret követeltek, a gyári „áristom” volt a válasz, mint lázítót a gyári börtönbe zárták. 1918. március 1-én történt, hogy a havi liszt fejadagot 8,4 kg-ról 6,6 kg-ra csökkentették, de március 15-től már a lisztadag 15—20 százalékát kukoricalisztben adták ki.34 Az ebből készült kenyér mar a sütőkemencében szétrepedt, darabokban szedték ki. Kukoricalisztből többféle ételt készítettek, mint pl. puliszkát, máiét, görhőt. Az asszonyok dicséretére legyen mondva, hogy még sárgarépasüteményt is készítettek sütőporral, melyet baracklekvárral ízletessé tettek. Az ételek szegényesek voltak. Gyakori volt a bab és a krumpli fogyasztása, annyira, hogy már szinte szégyen volt bevallani, hogy krumpli vagy bab volt az ebéd 35 Az akkori állapotokra jellemző, hogy az egyhavi fejadagot pl. az 5 tagú család 8—10 nap alatt elfogyasztotta, s kezdődött utána a faluzás, batyuzás, hogy a gyerekek éhen ne haljanak.

Az ellátás súlyosságát a munkásasszonyok érezték legjobban, mert a család napi élelmét nekik kellett előteremteni, ezért érthető, hogy különösen ők voltak elkeseredve.

191