Borsodi Levéltári Évkönyv 3. (Miskolc, 1980)
Lénárt Béla: A Hejőcsabai Cement- és Mészmű története, 1890-1976
A grafikonról az is leolvasható, hogy a mélypont 1933-ban volt, a következő évek a gyors növekedés évei. 1934-től fokozatosan véget ért az üzemben dolgozók és családtagjaik súlyos helyzete, az elbocsátottak nagy részét visszavették. Az üzem vezetőségének magatartását e nehéz években pozitívan kell értékelnünk, mert a mésztelepet és kőbányát az igazgatóság határozott véleménye ellenére sem állították le, s ha a teljes munkásságnak nem is, de legalább töredéküknek biztosították a kereseti lehetőséget. Schäfer üzemvezető pedig a szerzett jogokat (kisvasút, lakás használata stb.) azoktól sem vonta meg, akiket ideiglenesen elbocsátani kényszerült. * A válság évei után a kelet-európai kis országok gazdasági életében egyre nagyobb szerepet játszott a fasiszta Németország. A magyar gazdaságot is egyre inkább a német tőke behatolása, a hadiiparra alkalmas iparágak fejlődése s az egyre egyoldalúbbá váló német—magyar külkereskedelem jellemezte. Az ipari fellendülés elsősorban a nehéziparban mutatkozott, a prosperitás hatására fokozatosan megszűnt a munkanélküliség, csökkent a munkaidő, emelkedtek a bérek, átmenetileg az életszínvonal magasabb lett. A változások mindkét üzemben éreztették hatásukat. Megszűntek az értékesítési problémák, a hadiiparra áttérő kohászati üzemek egyre nagyobb mennyiségű mészkövet igényeltek, az építőipar lassú fejlődése pedig növelte a mészkeresletet. Gyorsan nőtt a munkáslétszám, 1937-ben a bányában rekordtermés született (70 608 t), ugyanezen évben a mészüzem tiszta nyeresége 72 000 P volt.52 A további fejlődést azonban károsan hátráltatta az 1890-ben megnyitott várhegyi bánya elöregedése. A kitermelt mészkő minősége egyre romlott, elodázhatatlanná vált új bánya nyitása. Az igazgatóság megbízta Vadász Elemér egyetemi tanárt újabb kőnyerőhelyek felkutatásával. Vadász professzor véleményes jelentésében két alternatívát jelölt meg: a tapolcai Nagykőmázsa 376 és 383,9 m magas területét, valamint a közeli Kisgyőr község határában levő ún. Üstök lelőhelyet. A MÁK a javaslatnak megfelelően az államkincstári tulajdont képező Nagykőmázsa műveléséhez megszerezte a Földművelésügyi Minisztérium hozzájárulását 1939-ben, a kisgyőri Üstök területére pedig a tulajdonos legeltetési társulattal és az erdőbirtokossággal haszonbérleti szerződést kötött 1940-ben. Egyik bányát sem nyitották meg a háború miatt, a két változatból 1950-ben a nagykőmázsai valósult meg. 1942-ben merült fel először, hogy a vasúti szállítás kiküszöbölésére a két üzemet összekötő kötélpályát kellene létesíteni. A MÁK által meghirdetett pályázatra 4 nagyüzem adta be árajánlatát és terveit. E terv megvalósítására sem került sor, hiszen ekkor már egyetlen tulajdonos sem eszközölt lényeges beruházást üzemeiben, az erőltetett hadi- gazdaság évei alatt csupán az elodázhatatlan fenntartásra és a meglevő termelőkapacitás maximális kihasználására törekedett mindenki. Ilyen gazdálkodási koncepció mellett a termelés színvonala törvényszerűen süllyedni kezdett, ez jól nyomon követhető a mészüzem termelési adataiban is. A második világháború alatt az üzemet hadiüzemmé nyilvánították. A katonai parancsnok a tartalékos tiszt Schäfer üzemvezető lett. Mivel egyik termelőegység sem volt elsőrendű katonai fontosságú, ezért a munkásokat nem mentették fel a katonai szolgálat alól. A behívások következtében egyre nagyobb lett a munkaerőhiány, mely Schäfer és az igazgatóság levelezéseiből kitűnik. 10 Levéltári Évkönyv III. 145
