Borsodi Levéltári Évkönyv 3. (Miskolc, 1980)
Lénárt Béla: A Hejőcsabai Cement- és Mészmű története, 1890-1976
szociális, kulturális tevékenységének hatását az üzemben források híján számszerűleg ma már nem lehet lemérni. A Tanácsköztársaság bukásával augusztus elején az ellenőrző bizottság lemondott, Schäfer Péter újra az üzem élére állt. Szili József Hejőcsabáról Felsőgallára költözött, de az üzemvezető feljelentésére 1920-ban itteni tevékenységéért eljárást indítottak ellene. További sorsáról nem tudunk. * Tekintsük át röviden az üzem három egységének munkatechnológiáját, körülményeit, a munkások helyzetét! Mészkőbánya Az 1890-ben megnyitott bányában kezdetleges módszerekkel, főleg emberi erővel folyt a termelés. A modernizálások (levegőnyomással működő ún. pneumatikus fúró, a meddőkő elszállítására szolgáló meddőfelvonó, a második szintről az elsőre mészkövet szállító sikló, a csillevasút) sem változtattak alapvetően e munka nehéz jellegén. A kőfejtést bányamester, fúró- és lőmesterek irányították, ezek igazi bányász szakmunkás jellegű ismereteket követelő beosztások voltak, így nem csoda, ha főleg kezdetben, sok német származásút találunk köztük. (Blach, Thonhauser stb.) A rakodást viszont a környékbeli falvakból toborzott képzetlen munkások végezték, akik ugyan „bányásznak” tekintették magukat, lényegében azonban segédmunkások voltak. A fejtés egész menete rendkívül nehéz és veszélyes volt. Elsőként a fúrómestereket eresztették le kötéllel a meredek kőfalra, akik ott állásokat készítettek, és az utánuk engedett 30kp-os fúrókkal robbantó furatokat fúrtak. Majd a lőmesterek következtek, akik robbanóanyagot (dinamit, asztralit), gyutacsot és zsinórt helyeztek el a furatokba, a késleltetett gyujtózsinórt meggyújtva felrobbantották a falrészt. A fel nem robbant furat tisztítása, újrarobbantása szintén lőmesteri (igen veszélyes) feladat volt. Ezután megtisztították a falazatot, nehogy a fennakadó, pergő kő veszélyeztesse a rakodást, s kezdődhetett a mészkő csillékbe való berakása. Minden rakodó sínpályát fektetett le magának, aztán az odatolt kocsikba kézzel végezte a mészkő pakolását. A leginkább használatos 0,8 m3-es kocsikba kb. 12 q kő fért.17 1 műszak alatt 25 csillét kellett megpakolni, ez napi 300 q súly emelését jelentette! A munkát a robbantás alatt szüneteltetni kellett, a válogatás munkája is sok időt vett igénybe, hiszen a különböző felhasználásra (kemencébe, kohókba, cukorgyárakba stb.) más-más nagyságú követ kellett rakodni. A visszamaradó, meddő kőzetet az erre kijelölt munkások meddőfelvonóval (motoros meghajtású, drótkötél-meghajtású csillepálya) a meddőhányóra szállították. A fejtés kezdetben egy szinten folyt. Később újabb, ún. felső szintet nyitottak. A kő lejuttatására 1917-ben siklópályát építettek. A kettős sínpályán a csillék, végtelen drótkötéttel összekötve, le-fel haladtak. Motor nem volt, mert a megpakolt csillék lefelé haladva, súlyuknál fogva felhúzták a másik pályán haladó üres kocsikat. (Ún. gravitációs megoldás.) A bányamester kinevezett volt, fix fizetést kapott. A fúró- és lőmesterek órabérben, a nagy többséget alkotó rakodók, meddőfelvonósok, siklókezelők pedig teljesítménybérben dolgoztak. Napi átlagkeresetük 4—5 К volt. Mészüzem A mészkemence tipikusan meleg üzem volt. A fizikai munka nehézségét a nagy hőség erőteljesen növelte. A folyamatos üzemelés azt jelentette, hogy egyes kamrákban 137
