Borsodi Levéltári Évkönyv 3. (Miskolc, 1980)
Seres Péterné: Adatok a Borsod-Miskolci Gőzmalom történetéhez, 1864-1947
A felsorolásból hiányzik a tanonc, feltételezhető, hogy felszabadult, s innen adódik a szakmunkások számának emelkedése. 1929-ben tovább csökkent a munkáslétszám 145 főre. Csökkent a segédszemélyzet létszáma, ezzel szemben nőtt a szakmunkásoké 5 fővel, a napszámosok létszáma pedig 42 férfi, 12 nő volt. A létszámingadozás ellenére a 140—150 fő körüli létszámot tekinthetjük állandónak, nagyobb méretű változás nemigen történt a felszabadulás után sem, a létszám 1946-ban 138 fő volt. A munkabérekről és a munkáshelyzetről még kevesebb adat áll rendelkezésünkre A szakmunkások bére és egyéb juttatásaik, a vállalat érdekeiből kiindulva, meghaladta a gyári munkások szintjét. 1909-ben már vállalati munkáslakások szerepelnek a mérlegben, ekkor Losoncon és Csányban, a későbbi években Miskolcon és Debrecenben is. Az 1916—1917-es években van nyoma nagyobb méretű béremeléseknek, drágasági pótlékfolyósításnak és a családtagok segélyezésének. 1936-tól változik a helyzet, ekkor bevezették a malomiparban is a minimálbéreket. A malomiparban a munkaidő is eltérően alakult az egyéb iparágakhoz viszonyítva. A folyamatos termelés miatt 12 órás munkaidő volt általánosságban, amely egyben állandó éjszakai műszakot is jelentett. A termeléscsökkentések idején a munkaórák száma is csökkent. A munkaidőt a minimálbérek bevezetésével egyidőben 1936-ban csökkentették napi 8 órára, ez azonban nem jelentette az éjszakai műszak eltörlését is. A munkások helyzetének ismertetőjegye a munkásszervezetek és a sztrájkmozgalmak. A malomiparban a munkásmozgalom is sajátosan alakult, a szervezkedést nehezítette, hogy a legrosszabb körülmények között dolgozó napszámosok idénymunkások voltak, így szervezésük nehéz feladat, az elbocsátás ebben az iparban nemcsak fenyegetés, de minden évben megismétlődő tény volt. Miskolcon a malommunkások és molnárok 1904-ben tettek először kísérletet szakegylet alakítására.51 A Miskolci Általános Munkás Önképző Egylet székházában tartották az első ülést, az elnök Fülep Bertalan ismert szociáldemokrata vezető volt, s ez a tény elegendő volt arra, hogy a szakegylet megalakulását a belügyminiszter elutasítsa. Az 1907. szeptember 29-én megismételt alakuló ülésen elfogadott alapszabályt a belügyminiszter alaki hibára hivatkozva utasította el. A legális szervezkedés tehát nem sikerült. 1908. augusztus 22-én a Molnárok és Malommunkások Lapja adott hírt a miskolci malomsztrájkról. A munkások megbízottai memorandummal fordultak a vállalat vezetőségéhez a munkabérek megjavítása miatt, az igazgatóság azonban elbocsátásokkal fenyegetőzött, s így a sztrájk eredménytelenül zárult. Alap keserű szemrehányásokkal illette a malommunkásokat, felhívta a figyelmüket, hogy a bérakciókat meg kell szervezni. A malomipari munkások 1920-ban beléptek az 1907-ben alakult élelmezésipari szakszervezetbe. Ez a szakszervezeti csoport 1921-ben sikeres sztrájkot szervezett. A szakszervezetben azonban nem a malomipari munkások voltak a hangadók, a pékek és a sütők is ebbe a csoportba tartoztak s az ő munkakörülményeik és a munkaidejük adott okot gyakori sztrájkokra. Végeredményben megállapítható, hogy Miskolc munkásmozgalmában a malommunkások nem játszottak kiemelkedő szerepet, s ennek egyik oka a város nehézipari jellegében, másik oka a malomipari munkások különleges helyzetében keresendő. A munkáspolitika szerves része a baleseti és betegsegélyezés, a nyugdíjellátás. A magyar iparban a szociális juttatások közül elsőként a betegsegélyezés jelent meg, ezt a gyáripar a céhes korból örökölte, amikor a mestert kötelezték beteg segédjének és tanoncának ápolására. A betegápolási kötelezettséget az ipartörvények is átvették, de nem kötelező érvénnyel, így alakultak az 1830-as években a vállalati segélyegyletek. Az egyletek alaptőkéjét a dolgozók és a vállalat fizették közösen, ügy, hogy a vállalatok részesedése önkéntes volt. Az első törvényes rendezésre 1891-ben a feléledő munkás- mozgalom hatására került sor, ez a törvény szabályozta a hozzájárulás mértékét: 1/3-ad részben a dolgozót, 2/3-ad részben a munkaadót terhelték a költségek. 1907-ben átfogóbb rendezés történt, az 1907:19. te. egységesítette a betegsegélyezést, országos pénztárt
