Borsodi Levéltári Évkönyv 2. (Miskolc, 1979)
Nemesik Pál: Balyó József Tapasztalati gyüjteménye Iványiból, 1845-1877
folyamát az álmában szendergő természet és föld felett”. De 1861. év tele sem adta olcsóbban, mert akkor is komor és tartós hidegek jártak. 1861-ből még a pünkösd ünnepén, májusban leesett hó ejti bámulatba Balyó Józsefet. Nyáron is éri meglepetés: „Június 13 dik -án elverte a pusztító jég zivatarja a Czakói, Rima Szétsi, Csobánkai, Katzagói, Lányi mezei, a Gönnyei és a Marton fali határokat és az Iványi tóra járóknak is a fele részit”.71 A jégverés után némi vigasztalást jelent, hogy „az idő egész aratáson keresztül igen jó szolgáltt, mertt az egész aratáson talán egy tsep esső sem esett”. Rendkívüli jelenségnek számít, és érdemesnek mutatkozik a feljegyzésre, hogy „November havában az ég egyet zördültt”. A jégverés, a felhőszakadás, a novemberi mennydörgés feljegyzése után 1862-ben már óra pontossággal ír a tavaszi olvadásról: „Száraz, hideg idők jártak egész Karátsony ünnepéig, a hó pedig le esett jókor ... az ünnep másod napján d. után valami 5, óra tájon meg indultt a nagy Dunai szél,12 melynek ereje más nap a havat mind el sepredte földünkről”. 1863-ban is a dunai szél tette, hogy „a hóból tsak itt ott maradtt fél meleg lengede- zése miatt”. Amire eddig nem volt példa: „Június l.ső,2-dik;3-dikés4-dikén oly száraz és hideg volt, hogy mindenféle elvetett s plánt állt vetemény szálig mind elfagy tak”. 1965-ben a tél „rendesen vitte keresztül folyamát . . . Egész télen által nagy hó volt és Február havába vagy harmadnapig igen nagy szél fújtt, ami osztan a havat félre helyekre annyit seprett, hogy még Tavasz szántáskor is sok helyen azon forgatták meg az ekét...” De szokatlan volt a márciusi hó: „József napkor is fél lábszárig való hó esett, így ezen hónapba a legkivállób szánka út voltt”. 1868-ban nagy szárazság köszöntött a vidékre, mert ősszel „a kútak, folyók igen véknyan szolgáltak, mertt esső fölösleges nem voltt”. 1870. év telén „valami két hétig a hideg nagy mérvben uralkodott, melyben kívül dolgozni is allig lehetett”. 1871-ben a nyár hűvös és szeles volt egészen az aratásig: „A szénakaszállás után, míg a boglyák és kalongyák13 kívül voltak, megindultak a nagy essőzések úgy annyira, hogy a széna is majd kintt veszet”. Később „igen káros és ártalmas essőzések jártak, némely helyeken majdnem házakat is bontott, más helyeken a jég zivatarja, pusztított és tette tönkre a határtt”. 1873- ban a tél rendkívüli volt. A krónikaíró szinte csodálattal ír a tél enyheségéről, amely szinte megzavarta a nép tapasztalati rendszerét, és ilyen esetben félelemmel is töltötte el rendkívülisége. Érdemes idézni a beszámolót terjedelmesebben is: „Ha valaki száz vagy száz ötven hosszú éveket élt volna át, és kérdöznénk tőle, hogy éltt vagy tapasztalté már illyen telet, mint a mostani, ha tellyes meggyőződéséből akarna szólni vagy felelni, valóban s akaratlan is észt kék neki mondani hogy nem, sőt nem aztt, hanem többet mondva még a történelem lapjain sem talált hozzá hasonlót, így nem hogy egy vagy más fél század lefolyt idők alatt, de talán 3, század is bele kerül, míg egy illyen tél elő fordul, mint a mostani... Az egéssz tél folyása alatt fagyás sosem volt.. . hogyha fagy nem volt, de hő sem, ha nem szűnten tsak a nagy essőzések és télhez nem illő gyengeségek uralkodtak”. Elgondolkodtató, hogy a nagy enyheség nem áll-e összefüggésben az 1873. évi járványokkal. 1874- ben „Mártzius havában is volt tíz vagy tizenegy tzolós14 hó .. . Húsvét első napján szánon mentünk bűneinket meg gyónni15 isten széke elé”. Nem kerüli el a figyelmét az 1876. évi május 20—21-i fagyás, „amely tönkre tette mind az már akkor kikelt veteményeket, kukoritzát és fák virágjait”. 6 83
