Borsodi Levéltári Évkönyv 2. (Miskolc, 1979)
Galuska Imre: Egy gazdálkodási ág a XIX. században a kesznyéteni református egyházközségben
Abban az évben öt darab marhája volt az egyháznak. Volt egy öreg tehene, s annak az évi szaporulata, egy kis bikaborjú; volt egy hároméves üsző, egy hároméves bika, végül egy kétéves üszőtinó. Az adótartozások lerovására az öreg tehenet meg a három éves üszőtinót foglalták le. Mónus Demeter biró vette át azokat 120 forintért „a község részire”. A kurátor számadásába pedig a kiadások közé az alanti tételek kerültek be sorba: „46. A lelkész és a tanítói földekért az adótartozások végre hajtás útján törvényesen megfizettettek”: 167 ft 75xr. „47. Ugyan e tárgyban kiküldött pandúroknak”: 3 ft. „48. Adóvégrehajtó úr az egyház marháját elhajtatván ez alkalommali költség”: 8 ft. A következő évben aztán id. Tóth Ferenc gondnok a két tehén egyikét Mónus Demeter „volt biró úrtól” visszavette „az egyház részire” 60 forintért. Megoldódott aztán valahogy az adófizetés kérdése is: az egyház fizette a lelkészi földek adóját, de a lelkész mostantól kezdve odaadott a maga harminckettőjéből az egyháznak nyolc darab legelőilletőséget, melynek értéke azonban nem vert egészen annyira, mint az évi adó összege. Különben egy legelő ára „nyári hasznára” a búza mázsájához igazodott, de változott az évszakok szerint is: kihajtáshoz közelebb már drágább volt mint ősszel még vagy télen, ilyenkor a megszorult ember olcsóbban odaadta. Jószágtartás más egyházközségekben Kesznyéten nem az egyedüli egyházközség, mely a múlt században a jószágtartás segítségével gazdálkodott. Rajta kívül a Tiszáninneni Egyházkerületből azonban még csupán két eklézsiának, az Igrici egyházközségnek,10 továbbá Taktaszadának a jószágtartásáról van tudomásunk. Szadán 1819-ben „Nyakó János elmaradt özvegye egy kétesz- tendős üszőtinót ad az egyháznak”.11 Lehetséges, hogy több (talán dél-borsodi, bodrogközi) egyházközségben is megtalálható volna a jószágtartással való gazdálkodás. A Tiszáninneninél sokkal több adat került a Tiszántúli Egyházkerület Alsószabol cs—Hajdúvidéki Református Egyházmegyéjéből. A két terület, mint táj között a Tisza földrajzi határ bár, de a községek között nem határ közigazgatásilag. A Tiszáninnen való községek itt a túlsó partnak is tulajdonosai voltak, s részben azok ma is, miután a Tiszának új medret ástak. Kesznyéten határának a nagyobb darabja, míg a Tisza a régi rendes medrében folyt, túl a Tiszán terült, és ez a Tulatisza, hol a község legelői terjednek, akkor a pontos földrajzi határoknak és a táj jellegének megfelelően egyedül a Hortobágyhoz volt számítható. Kesznyétennél a Tisza néprajzilag sem határ. A kesznyéteni nép í-zése, de nem ё-zése, hanem e-zése, valamint ú-zása, ű-zése, záródó diftongizálása, továbbá hajdú múltja, de egyéb etnográfiai jellegzetessége is, és gazdálkodási módjában kivált állattenyésztése túl mutat a Tiszán a felé, a föld és nép felé, melynek egyházi szervezetet az Alsószabolcs—Hajdúvidéki Egyházmegye adott. Az adatokhoz Takács Béla, a debreceni kollégium múzeumigazgatója jóvoltából jutottam, ki Hajdúböszörményben, az Alsószabolcs—Hajdúvidéki Egyházmegye Levéltárában bukkant rájuk az e című iratban: „Tabella visitationalis. Azok a punctumok, mellyeknek visitatio alkalmatosságával végire kell járni, a szerént amint azokat a Főtisz- teletü Superintendentia újabban készítette és kiadta.” Az egyházlátogatóknak - vízitáto- roknak — adott emez utasítás éppen abból az időből kelt, amikor a kesznyéteni egyház- községben legvirágzóbb volt a szarvasmarha-tartás. A vízitátorok által az egyházközség vezetőségének feltett 15 kérdőpont közül a 2. kérdésre — „Az ekklésia javai: föld, pénz, marha, malom stb.” - adott válaszok tartalmazzák a jószágtartásra vonatkozó adatokat: 66
