Borsodi Levéltári Évkönyv 2. (Miskolc, 1979)

Galuska Imre: Egy gazdálkodási ág a XIX. században a kesznyéteni református egyházközségben

első tételeként: „Az ekklézsia Kilentz esztendős Bikáját el adtam Szabó István Fő Biró és Tóth István Törvény Biró Jelenlétiekben”: 80 Rf. 1835. december 30-án pedig az eklézsia egy nyolcad fűre menő bikájának lett más gazdája a csáti vásáron. Ha az eklézsia csupán áru gyanánt való értékesítésre tartja és neveli a bikákat, túlad azokon, mihelyst elérik az ivarérettség korát. Mivel azonban a gulya vagy a csorda közt járatták őket mint apaállatokat, ezért tartották oly hosszú ideig. Azon kívül, hogy az egyházközség és a politikai község fogalma abban az időben mintegy teljesen fedte egymást, s a külső és belső hivatalnokoknak egyaránt gondjuk volt az egyház fenntartása, az egyháznak bikát nevelő és tartó gyakorlatából is magyarázható a politikai községnek római katolikus földesúr alatt az egyházhoz való ama viszonya, melynél fogva természetes kötelességének, magától értetődő feladatának ismerte, hogy az eklézsia marháinak nemcsak nyári legeltetéséről, hanem téli tartásáról is gondoskodjék.

Annak a sajátos jelenségnek is megtaláljuk az egyszerű magyarázatát, hogy az eklézsia a felnevelt bikák mindegyikét miért nem adta el mihamarabb, hanem némelyiket mint a gulya vagy a csorda tenyészállatát miért tartotta tovább, nyolc-kilenc éves koráig, annyival is inkább, hogy a politikai községnek külön magának is voltak bikái. Nyilván azért, hogy egyik-másik felnevelt bikát szépnek, jónak, kifogástalannak tartván, az elöljáróság sajnálta eladni más helységbe. Másrészt pedig bizonyára a helység bikaállománya sem volt mindig teljes — el is pusztulhattak, vagy hibájuk támadt, nem váltak be, vagy a helység tehenei alól a következők még nem neveledtek fel —, s így szükség volt az eklézsia tulajdonaira. Máskülönben is a koros, kiérdemesült bikák eladása sem volt éppen előnytelen. 1831-ben a kilencéves bikáért 80 forintot kaptak. A nyolcad fűre menő bikáért is ennyit adott egy oszlári zsidó két részletben, előlegképpen 12 Rf. 30 xr-t, majd a következő évben megadta a 67 Rf. 30 xr-t is, de ugyanebben az évben a harmadfű bikát, melyet Kádár István uram ajándékozott annak idején, csupán 30 Rf-ért tudták értékesíteni.. .

Érdekes néprajzi jelenség, hogy a község legelőjére az egyházközség nevelt és tartott bikákat. De kiderült a számadási könyvek alapos átnézésével, hogy az egyházközségnek nem voltak minden évben bikái, vagy mikor voltak is, nem voltak kellő számban ahhoz, hogy összesen elegendők lettek volna a hazajáró csordára és kint éjszakázó gulyára.

Az eklézsia jószágállományában a múlt század első felében volt több a bika. A század második felében inkább üszőket nevelt az egyházközség, de az alatt az idő alatt is tartottak néha bikákat, kivált eleinte, majd később is, a szarvasmarha-tartás utolsó esztendeiben. A bikaállományt 1854-ben csupán egy „bika süldő” képviseli mint szaporodás, de 1857-ben a hét marha között már ismét három a bika: egy hároméves, egy kétéves és egy 1 éves. 1859-től nincsenek bikák, csak 1872-től tart megint apaállatokat az egyházközség.

A múlt század első felének minden évében — kivéve az utolsó esztendőket — van az eklézsiának legalább két bikája, némely esztendőben, a húszas évtizedben több esztendőn át van három is, sőt 1826-ban „in Summa 5. Darab” közül négy a bika, 1824-ben pedig kilenc barma közt öt, igaz, hogy e között az öt között „két bika rúgott borjú” volt, az előbb említett évben pedig egy szintén még csak „rúgott” a négy közül. 1824-ben egy 4, egy 3 és egy 2 éves; 1826-ban pedig egy 5 éves, egy 4 és egy 3 éves alkotta az ivarérettnek számító bikaállományt.

A múlt században, az évszázadnak az első felében is, a szarvasmarhákat a következő falkaszervezet szerint legeltették: Volt egy csorda a hazajáró teheneknek, egy szilaj gulya az üszőknek, s a meddőn maradt teheneknek; tartottak továbbá egy szintén szilaj ökörcsordát, másképpen ökörgulyát, aztán legelt egy boíjúcsorda is. Bika a csorda és a gulya közt járt. Általában száz tehénre számítottak egy bikát. Az eklézsia két avagy három bikája tehát legfeljebb egy falkához ha elegendő volt: a csorda és a gulya közül valamelyikhez csak.

64