Borsodi Levéltári Évkönyv 2. (Miskolc, 1979)
Galuska Imre: Egy gazdálkodási ág a XIX. században a kesznyéteni református egyházközségben
a pásztor nem kapott semmit, úgy gondolkozhattak a consistorialis személyek, élükön kurátor urammal, bírák uraimékkal egyetértőén, hogy lévén közvagyon az eklézsia jószágállománya is, gondozza el azt is a gulyás a helységével együtt egy fáradsággal.. . A szarvasmarhatartás a számadások tükrében A kurátori számadásokban a jószágtartással járó ily kiadások sem hiányozhatnak, mint „Az Ekkla marháinak vettem sóót”: 5 Rf. 12 xr (1824. jan. 9.), — de sokkal ritkábbak, mint gondolná az ember. Csak 1885-ben fordul elő még, de kétszer is abban az esztendőben: „Az egyház tehene részire két font só”: 14 xr. Nem sokkal később: „Marha részire 6 font sóért”: 42 xr. A hiányzó esztendőkben nyilván a politikai község gondoskodott az eklézsia marháinak is a sózásáról. Ugyanis később sem egyénileg sózták a gulyabeli marhát, hanem a sót a Közbirtokosság vette, és a sózást a pásztorokkal végeztette. — Megtalálhatók aztán persze az efféle kiadások is, mint „Az Ekkla marháit Béjegezőknek /. . ./ három Fél meszely” (1834), vagy „fél ittze” (1833) pálinka, aztán ,áiajtatási költség”, továbbá „vám s cédulára” tett kiadás, végül egyetlenegyszer eladáskor áldomás. Igen kevésszer fordulnak elő a bélyogzókra költött kiadások, holott kihajtás előtt az első fűre menendő borjú farára mindig rásütötték a tulajdonos bélyogját. Az 1863. évi kurátori számadás szerint a gulyások végezték a bélyegezés műveletét, kapván a „Borjuk bélyegezéséért” 30 xr-t. Hogy pedig ily nemű kiadások oly kevés esetben jönnek elő az alatt a 73 év alatt, míg jószággal is számoltak a kurátorok, talán azzal magyarázható, hogy a község közvéleménye a gulyások ingyen tartozó kötelességének tartotta az eklézsia marháinak a bélyegezését, melynek végzésében közreműködtek az egyházfiakkal együtt esetleg a consistorialis személyek, talán a tanácsbeliek is. Sokatmondó lehet a bélyogozás napja is, melyet néhány esztendőben feljegyeztek: 1822-ben 18 a Apr., 1823-ban 31. Marty, 1833-ban 10 a Martii, 1834. Mart. 25., 1835. Április 4., 1863. ápr. 23. Ez utóbbi dátum a kihajtás hagyományosan halaszthatatlan idejének, Szent György napjának az előnapja. A bélyogozások keltezései arra is utalnak, hogy kihajtóitok, jóval Szent György-nap előtt is, ha az időjárás lehetővé tette. Viszont tudjuk az idősebb nemzedék elbeszéléseiből, hogy Szent György-napkor abban az esetben is kihajtottak, ha az idő még nem nyílt ki. Ugyanis azt tartották, hogy „Szent György napja után a fü kinyő a jószág talpa alatt is”. A marhabélyegzésekről szóló kiadási tételek keltezései ennek a tartási módnak a meglétét is támogatják. A számadásokban ugyanis egyetlen Szent György napja utáni bélyegzésre sem találunk adatot. A gulyások nemcsak bélyogoztak, hanem egyikük hajtőként is szerepel például egy 1828-i kiadási tétel szerint: „Egy Tehenet el adván az ónodi Mészárosnak, a’Gujásnak az el hajtásért”: 27 xr. Vásár meglétében az eladó, miután a pénzt a kezébe leolvasták, áldomással tartozott. Feltűnő azonban, hogy a majdnem minden évi rendszeres vásárhoz képest csupán egyetlenegyszer számolnak el eladáskor fizetett áldomást: 1827-ben, mikor is ns Turóczy István kurátor ekképpen diktált be Chakó István prédikátornak egy kiadási tételt: „egy bikát eladván, áldomást adtam”: 16 xr. Úgy látszik, a vizitátorok — az évenként vizsgálatra járó egyházlátogatók —, de talán maga a helybeli lelkész és a consistorium sem fogadott el ily kiadásokat, azért nem találkozunk többel . . . 60
