Borsodi Levéltári Évkönyv 2. (Miskolc, 1979)
Kun László: A területi és üzemi munkástanácsok az 1956-os ellenforradalom második szakaszában
Az elvi alapok azonosságán túlmenőleg két tényező kényszerítette a polgári pártokat a fenti kompromisszumos megoldásra. Egyik, hogy e pártok sem október 31-én, sem a későbbiek folyamán nem jelentettek számottevő politikai erőt Miskolcon és Borsodban, így tudomásul kellett venniük, hogy a nagyüzemi munkásság — illetőleg a munkástanácsok — nélkül nem lehet politizálni e területen, s támogatásukért, pontosabban azért, hogy a munkástanácsok eltűrjék őket, meg kellett fizetni a nem is túlságosan magas árat: a koalíciós alapon álló Nemzeti Bizottság néhány helyének átengedését az üzemi munkástanácsok revizionistáinak. A másik tényező, amellyel a polgári pártoknak számolniok kellett, szorosan összefüggött az előzőekkel: a megyei munkástanács léte és revizionista vonalvezetése. A harmadik Megyei Munkástanács hatalma a területi és az üzemi munkástanácsok rendszerén nyugodott. Nyilvánvalóan nem tűrhettek-fogadhattak el semmiféle olyan megoldást, amely e rendszert alapvonásaiban módosította volna. Október 31. tehát formálisan a revizionista és a polgári csoportok kompromisszumával zárult. A kompromisszum eredménye azonban e testületben a revizionistákra nézve volt hátrányos. Nem sikerült ugyanis vezető pozíciókhoz és többséghez jutni a koalíciós Nemzeti Bizottságban, így meglehetősen alárendelt szerepet játszottak abban. Másnap, november 1-én került sor a Nemzeti Bizottság alakuló ülésére. Az ülést T. Dezső nyitotta meg, s a formaságok után ismételten felvázolta a testület jogkörét, lényegesen karakterisztikusabb módon, mint az előző napon: „úgy képzeljük a Nemzeti Bizottság hatáskörét, hogy az megfelel a régi közgyűlés hatáskörének, tehát gyakorolja a tanács- rendszer előtt volt régi közgyűlés teljes hatáskörét, de egyúttal gyakorolja a volt igazgatás vezetésének hatáskörét is.” 69 Miután a Nemzeti Bizottság tagjai tudomásul vették a testület jogkörére vonatkozó javaslatot, közfelkiáltással jelölő bizottságot választottak, amelynek a testület elnökségének összetételére kellett javaslatot tennie. A jelölőbizottság tagjai többségükben munkástanácsküldöttek voltak, akik azonban elfogadták a polgári pártok elnökségbe jelölt tagjait. A jelölő bizottság — szokatlan módon — tanácskozása során egy politikai dokumentumot is elfogadott: „A jelölő bizottság egyhangúlag állást foglalt a leghatározottabban amellett, hogy a Nemzeti Bizottság és elnöksége jelölése és megválasztása kérdésében a magyar fiatalok vére által megteremtett magyar függetlenség és szabadság biztosítását tartja szem előtt. Az ország a dolgozó nép országa és semmiféle restaurációt nem tűrünk. A gyárak, a bányák, a vállalatok, üzletek a nemzet kincsei és azokat mint állam- vagyont megvédjük. A gazdasági átszervezésre vonatkozóan a független magyar kormány intézkedései lesznek irányadók.”70 Miután imigyen elhatárolták magukat az azonnali restaurációtól, egyben leszögezték a gazdaság átszervezésének — nyilván nem szocialista átszervezésének — szükségességét, javaslatukra a testület megválasztotta elnökéül dr. Gálffy Imrét, Miskolc volt horthysta, majd koalíciós-kori polgármesterét, titkárnak pedig T. Dezsőt, a volt polgármester-tanácselnököt.71 Az elnökségi jelölő bizottság idézett határozata még tükrözte a revizionista illúziókat. Az üzemi munkástanácsok és tagjaik revizionizmusa ugyanis nem valamiféle elvont filozófiai általánosítás, hanem a politikai gyakorlat szintjén jelentkezett, és egyáltalán nem azt jelentette, hogy túlnyomó többségük tudatosan el akarta volna árulni osztályát és a szocializmus ügyét. A munkástanácsok állásfoglalásainak, tevékenységének revizionista befolyásoltsága a praktikum szintjén ragadható meg, abban a tényben, hogy tagjaik többsége — vonatkozik ez a harmadik Megyei Munkástanács revizionista elnökségi tagjainak többségére is — őszintén hitte, hogy a politikai hatalom kézbentartása nélkül is a „dolgozó nép országa” marad Magyarország. Nem ismerték fel, hogy a burzsoá restaurációt 235
