Borsodi Levéltári Évkönyv 2. (Miskolc, 1979)

Kun László: A területi és üzemi munkástanácsok az 1956-os ellenforradalom második szakaszában

Az események folyamatában nagyon világosan megfigyelhető a kommunisták kiszorítása és a polgári pártok embereinek előretörése. Október 29-én a miskolci Népfront elnökség által összeállított lista még arra alapult, hogy a létrehozandó testületbe be kell vonni a koalíciós pártok volt tagjait is. Október 30-án azonban már ugyanezek a személyek a valóságban is létező pártjaik képviselőiként szerepeltek, s ezzel az előző napon kialakított koncepció, mely elvileg és önmagában nem zárta ki a kommunisták vezette demokratikus erők proletárdiktatúra talaján álló együttműködésének lehetőségét, jellegében változott meg. A pártközi értekezleten átalakult egy - a kommunistákat is magába foglaló-megtűrő — polgári demokratikus pártkoalícióvá, s az október 31-i választógyűlésen az igen aktív volt hivatalnoki csoportok útszéli demagógiája, rágalmazó hazugságai felvillantották egy kommunisták nélküli és egyértelműen antikommunista polgári koalíció gyakorlati realizálásának lehetőségeit. E koalíció azáltal, hogy balra teljesen zárt és jobbra teljesen nyitott volt, magába hordozta továbbfejlődésének szükségszerűségét és determinál tságát is.

A polgári demokratikus szisztéma október 30-i szolidabb, és október 31-i durvább, jobboldalibb, antikommunista válfajának realizálására irányuló törekvéseket zavarta meg a nagyüzemi és üzemi munkástanácsok delegátusainak reagálása. Anélkül, hogy belemennénk egyes munkástanácstagok felszólalásainak filológiai elemzésébe, a munkástanács delegációk magatartásának egészére kívánjuk felhívni a figyelmet: arra a határozott elutasításra, amellyel a polgári pártok és különféle antikommunista csoportok koncon való osztozkodását fogadták.

Ez az elutasító magatartás megítélésünk szerint három elemből tevődött össze. Voltak munkástanácstagok, akik a jelek szerint ösztönösen vagy tudatosan, de világosabban láttak, mint a hivatal és a hatalom megszerezhetőségének lehetőségeitől megré- szegült polgárok, felismerték, hogy amíg a szovjet csapatok Magyarországon tartózkodnak, addig egy polgári demokratikus restauráció meglehetősen kockázatos vállalkozást jelent. A jelenlevő munkástanácstagok nem elhanyagolható hányada számára nem is annyira politikai okokból, mint inkább emberileg volt ellenszenves és visszataszító az úri kisgazdák, meg a pártonkívüli mártír köntösében tetszelgő régi hivatalnokok kommunistákat mocskoló, olcsó és nyilvánvalóan hazug demagógiája. Az elutasító magatartás leglényegesebb tényezőjének azonban véleményünk szerint azt kell tekintenünk, hogy az üzemi munkástanácsok delegációi felismerték: az az antikommunista polgári fordulat, amely az október 31-i gyűlésen kézzelfogható közelségbe került, sem az üzemi munkásoknak, sem pedig az üzemi munkástanácsoknak nem biztosít helyet a hatalomban — még formálisan sem. Ezért, a munkástanácsok hatalmához és befolyásához ragaszkodva, revizionista platformról utasították el a polgári pártok munkástanácsokat kirekesztő koalíciójára alapozott hatalomátvételt.

Október 31. tehát a kommunisták nélküli, antikommunista polgári blokk és a revizionista befolyás alatt levő üzemi munkástanácsok összecsapásának napja volt. A munkástanácsok megakadályozták a kommunistákat kirekesztő polgári blokk hatalomra kerülését, ugyanakkor — igaz, hogy a választást levezető személyek manipulációitól félrevezetve — egy kommunistákat is magábafoglaló polgári pártkoalíciót segítettek hatalomra, s egyben rákényszerítették e blokk hangadóit arra, hogy a nagyüzemi munkástanácsok néhány küldöttjének is helyet biztosítsanak a testületben.

A polgári és revizionista csoportok kompromisszumának megvoltak a politikai alapjai, melyből fakadóan a revizionisták bevonása nem jelentett számottevő engedményt a polgári pártok részéről. A revizionisták és a polgári pártok között ugyanis nem volt lényegi különbség: mindkét csoport — ha formailag különböző módon is — a polgári demokrácia talaján állt.

234