Borsodi Levéltári Évkönyv 2. (Miskolc, 1979)
Kun László: A területi és üzemi munkástanácsok az 1956-os ellenforradalom második szakaszában
összetételére vonatkozó pártközi javaslatot, majd felvázolta a Nemzeti Bizottság jogkörére vonatkozó elképzelést. „A Nemzeti Bizottság fogja gyakorolni az államigazgatási szervek irányítását és ellenőrzését, gyakorolja a vállalatok, üzemek, hivatalok ellenőrzését, biztosítja a termelést, az építő munkát, a közlekedést, tehát végzi a város államhatalmi tevékenységét.” (Az én kiemelésem K. L.)63 A résztvevők egyhangúlag elfogadták, hogy a megalakítandó testület neve Nemzeti Bizottság legyen, a testület paritásos összetételére vonatkozó javaslat elhangzása után azonban elszabadult a pokol. A miskolci polgárság ülésen jelenlevő képviselői egyrészt hisztérikusan követelték, hogy a pártonkívüliek is kapjanak megfelelő számú mandátumot a Nemzeti Bizottságban, mivel ,,mindig üldözöttek voltak saját hazájukban, végigszenvedték a deportálásokat és az ÁVH pincéket”, más részük viszont a kommunistáknak szánt 10 mandátumot sokallta, mert — miként egyikük megfogalmazta: „ . . . elegünk volt a Kommunista Párt vezetéséből, akik maguk között megegyeztek és eladták az országot”. Amikor azután a vita eljutott arra a pontra, hogy nyíltan megfogalmazódott: „Új típusú rendszert akarunk, új típusú életmódot!”,64 az LKM munkástanács-küldöttségének vezetője felállt, és bejelentette, hogy amennyiben nem kapnak hozzászólási lehetőséget, az LKM munkástanácsa tartózkodni fog a szavazástól és kivonul az ülésről. Miután szót kapott, közölte, hogy a meghívó szerint itt munkástanács-választás lesz, melyre küldötteket kellett küldeni. A nagyüzemi munkástanács öt főből álló küldöttséget delegált a gyűlésre, de a dolgozók nem tudtak arról, hogy itt pártok szerint lesz a választás. A nagyüzemben még nem alakultak meg a pártok, a küldöttek így nem fogadják el a pártok szerinti választást és a dolgozók nevében tiltakoznak az ellen. Az elnök megkísérelte azzal elvenni a felszólalás élét, hogy a szavazás személyekre és személyenként történik, a pártok csak névsorokat adtak meg. E közjáték után tovább folytatódott az antikommunista uszítás. A kommunistáknak szánt mandátumok száma fokozatosan, hozzászólásról-hozzászólásra csökkent. A felszólalók megegyeztek abban, hogy a Kommunista Párt számára a „legminimálisabblétszámot”, két helyet kell biztosítani a Nemzeti Bizottságban, majd elhangzott a javaslat, mely megadta a tulajdonképpeni értelmét az egész vitának: A Kisgazda Párt húsz, a szociáldemokraták tíz, a Nemzeti Parasztpárt öt, az „ifjúság” pedig tizenöt mandátumot kapjon. A volt koalíciós pártok — pontosabban a Kisgazda Párt és a Szociáldemokrata Párt tagjai és volt tagjai között kibontakozott marakodás, (mely nem is a koncon, hanem a konc megszerzésének lehetőségén folyt), egyetlen közös pontban, a kommunistaellenes- ségben találkozott. Az osztozkodás és az azzal együttjáró lateiner handabandázás megdöbbentette az ülésen részt vevő nagyüzemi munkásokat, munkástanácstagokat és mindazokat, akikben volt annyi tisztesség, hogy ne tagadják meg az elmúlt évek valóságát. Az üzemi munkástanácsok küldöttjei ellentámadásba lendültek: „5 tagú küldöttség jött az LKM-ből megválasztani a vezetőséget. Amikor majd idő lesz, elmondja a nép, hogy kikre van szüksége. Amennyiben ez így folytatódik, az LKM küldöttsége elhagyja az ülést” — jelentette be az LKM munkástanács küldöttség egyik tagja. A DIMÁVAG képviselője: „A DIMÁVAG volt az, aki összeállította a követeléseket, s nem engedi, hogy már most megbontsák sorainkat. Egyetért az LKM küldöttségével. Nem azért küldték a gyárak küldöttjeiket, hogy most pártokat válasszanak, azért jöttünk, hogy megválasszuk a munkástanácsot, illetve Nemzeti Bizottságot, de itt egészen másról van szó.” Az LKM és a DIMÁVAG küldöttségeinek tiltakozásához csatlakoztak a város középüzemeinek (a December 4. Drótgyárnak, a Nehézszerszámgép-gyárnak, a Malomipari Vállalatnak stb.) delegációi is és átmenetileg úgy tűnt, hogy a botrányba fulladó ülést elhagyják az üzemi munkástanácsok képviselői, márpedig nélkülük nemcsak politikailag, 232
