Borsodi Levéltári Évkönyv 2. (Miskolc, 1979)

Seres Péterné: Az intézményes tanoncképzés megszervezése Miskolcon 1872 után

A vándorlás eltörlésével a tanonc világa saját mesterére szűkült, s a gazdasági nehézségek következtében elszegényedő mestertől nem tanulhatta meg az ipari forradalom vívmányaként megjelenő új anyagok kezelését, az új eljárásokat. A szakképzés hiányosságai miatt a felszabaduló tanonc további érvényesülése leszűkült a kisiparra. A gyáriparban szakmunkásként — ismereteinek hiányossága miatt — nem alkalmazták, továbbtanulási lehetősége pedig nem volt, mert a szakképzésben nem volt meg a lépcsőzetesség. Önálló mesterré válhatott volna, de ennek hiányoztak a gazdasági lehetőségei. Két útja maradt csak: bérmunkásként dolgozni a kisiparban, vagy a gyáriparban beleolvadni a szakképzetlen munkástömegbe.

A fejlődési lehetőségek meghatározták azt a szűk réteget is, ahonnan a tanoncok kikerültek. Már a kortársak is észrevették az utánpótlás fizikai és szellemi állapotának hanyatlását. A Kamara 1890. évi jelentésében az oktatás egyik alapproblémájaként említik a fizikailag éretlen gyerekek felvételét, akik a legminimálisabb előképzettséggel sem rendelkeznek.

Az elszegényedő kisiparos már nem is akart mestert nevelni a tanulójából, hiszen ezzel konkurrenciát is teremtett volna. Olcsó munkaerőre, igen gyakran csak házi cselédre volt szüksége, s ennek szellemében nevelte tanoncát. A tanonciskola így továbbképző iskola volt, kultúrfeladatokat oldott meg — nem is a legeredményesebben — és nem a szakirányú képzést.

A tanonciskolák minimális feladataikat sem tudták ellátni a felügyeletükben megnyilvánuló kompromisszumus megoldások miatt. A Vallás- és Közoktatási Minisztérium az általános képzést igyekezett szorgalmazni, a szakképzést ugyanis idő hiányában nem tudta megoldani. A tanonc mesterével az iskolának nem volt megfelelő kapcsolata, az oktatási szakemberek pedig még az igények felméréséig sem jutottak el. Az iskolák tanterve is erről tanúskodik, az oktatás legfőbb célja az iparos „erényekre” nevelés. Az egyetlen szakirányú tantárgy, a rajz oktatása sem valósult meg kielégítően a gyakorlatban. Már a kortárs cikkíró Szüts Izsó is „szükséges nyüg”-nek nevezte, leírta, hogy hálós papírra a tanoncok számára értelmetlen ábrákat kell pedánsan átmásolni.39

Az oktatás eredménytelenségéről Jágóczi Péterffy József miniszteri biztos személyes tapasztalatok alapján győződött meg, s jelentésében leírta véleményét a tanonciskolákról, melyeket ő vasárnapi ismétlő iskolának minősített, „hova az iparos tanonczoknak talán 3/4 része betereltetett, hogy vasárnaponként két órai ilyen amolyan előadást hallgasson”.40

Az iparos körök, miközben mereven ragaszkodtak a tanonccal szembeni előjogaikhoz, a képzés eredménytelenségét a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium hibájául rótták fel. Az ipartörvény revízióját sürgették, a tanonciskolák felügyeletének megváltoztatását, s az elméleti és gyakorlati oktatás egységét. A gyakorlatban pedig még az iskola látogatásától is eltiltották a tanoncot.

A fejlődő gyáripart az eredménytelen állami tanoncképzés nem elégítette ki, saját iskolákat állítottak fel, ahol tanműhelyekben folyt a gyakorlati oktatás és az iskolában a szakirányú elméleti képzés. Az innen kikerülő segédek jövője is biztosítva volt, hiszen a gyárak csak annyi tanoncot képeztek, amennyi saját szükségletüket fedezte. Az itt szerzett ismeretek ahhoz is elegendők voltak, hogy a kiválasztottak eljussanak a legfelsőbb ipariskoláig. Ezt a módszert valósította meg a miskolci MÁV műhely tanonciskolája, amelyik fennállása után néhány évvel már az ország legjobb iskolájának számított.

így alakult ki a századfordulón a magyarországi szakképzés rendje. A legalsó szinten voltak az inasiskolák, melyeknek elsődleges célja az elemi oktatás továbbfejlesztése volt. Magasabb szintet képviseltek az ün. kézművesiskolák, ahol egyetlen iparág háziipari tevé107