Borsodi Levéltári Évkönyv 2. (Miskolc, 1979)
Seres Péterné: Az intézményes tanoncképzés megszervezése Miskolcon 1872 után
kenységet folytató tanulóit képezték, itt már elméleti képzésük is specializálódott. Különösen híresek voltak a fazekastanuló iskolák. Ide sorolhatók az ún. tanműhelyek is, melyek ugyancsak szakosítottak voltak, bár ezeket többnyire gyárak, illetve nagyüzemek tartották fenn. Jó hírnévnek örvendett ebben a kategóriában a miskolci asztalos tanműhely. A következő lépcsőfokon az ipari iskolák álltak, ezek középfokú szakképzettséget biztosítottak, a gyáripar középvezetőinek utánpótlását képezték, mint pl. a miskolci fémipari szakiskola. A legfelsőbb szinten a felsőfokú ipariskola állt, amely már egyetemi szinten elsősorban vezető és elméleti szakembereket képzett. Az iparoktatás valamennyi szintjén fennállt a kisipar és a gyáripar ellentéte, egymás szakembereit nem tudták és nem is akarták kölcsönösen kicserélni. Az érdekellentéteket csak akkor győzték le, ha arról volt szó, hogy az oktatást a munkásszervezetek vegyék a kezükbe. A miskolci ,Munkás Önképző Egylet” megalakulásának története jó példa erre. Az egylet 1893-ban készítette el alapszabályát, melyben a szakmai továbbképzést, a szellemi és anyagi érdekek előmozdítását tűzte ki célul.4! Az Egylet szociáldemokrata szervezkedés eredménye volt. A tanács az alapszabály-tervezetet azzal terjesztette a minisztérium elé, hogy az iparos ifjúsági önképzőkör — amely az ipartestület bábáskodása mellett jött létre, s ennek megfelelően minden tekintetben reakciós szervezet volt — minden igényt kielégít, más egyletre nincs szükség. Miütán a Belügyminisztérium az alapszabályt jóváhagyta, az ipartestület is támadásba lendült, s 1894. január 20-i ülésén elhatározta, hogy az Egylet feloszlatása érdekében mindent megtesz, mivel az Egylet működése az eddig fenntartott rendet és fegyelmet veszélyezteti. Nyilvánvaló, hogy a szakmai képzés mellett az Egylet politikával is foglalkozott, és a munkások ideológiai továbbképzése eredményes volt. Az építőmunkások I. kongresszusa 1897-ben a tanoncügy kérdésével is foglalkozott.42 A tanoncok nehéz helyzetét felismerték, különösen a 14 éven aluli gyerekek tanonc szegődtetése ellen tiltakoztak. A tanoncok számának növekedését vizsgálva, az előadó arra a megállapításra jutott, hogy a tanonc az olcsó kizsákmányolás eszköze. A képzés és oktatás hiányosságaiért a mesterek kapzsiságát okolták. A határozati javaslat leszögezte, hogy a tanoncok kizsákmányolásának megszüntetése az egész proletariátus ügye, mert az olcsó munkaerőnek számító tanonc versenytársa a munkaviszony rendezésére szervezkedő munkásságnak. A kongresszus elhatározta, hogy az oktatás és pártfogás megszervezésével bevonja a tanoncokat a munkásszervezetbe, hogy megfelelő szövetségest nevelhessenek belőlük. Követelték azt is, hogy az állam törvényesen rendezze a tanoncok ügyét, szállítsák le a korhatárt 14 évre, és maximálják a felvehető tanoncok számát. Az oktatás vizsgálatánál végül, de nem utolsósorban meg kell vizsgálnunk, hogy milyen volt a korabeli tanoncok helyzete. Tanoncot a képesítéssel rendelkező önálló iparosok tarthattak. A tanulóviszony a mester és a tanonc szülője, vagy gyámja által kötött szerződéssel vette kezdetét. Az ipartörvénynek a tanoncokra vonatkozó rendelkezései — így az iskoláztatási kötelezettség — csak a szabályosan szerződött tanoncra vonatkozott. Ez a tény lehetőség volt arra, hogy a mester kivonja tanoncát a törvényes védelem alól, nem kötött vele szerződést. A másik lehetőség a törvény által kikötött próbaidő volt, melynek időtartamát a mester belátására bízták. A tanonctartás joga az iparosok számára igen megbecsülendő jog volt, hiszen a tanoncnak a munkájáért nem járt fizetség, csak a szerződésben kikötött ellátás. Cserébe a mesternek kötelessége volt tanoncát az iparágban „kiképezni, jó erkölcsre és rendre, 108
