Borsodi Levéltári Évkönyv 1. (Miskolc, 1977)
Vörös Károly: Miskolci hétköznapok 1848 nyarán. Alexy Lajos naplója
Éppen a kapuból lépett ki, amint a házhoz értem, és így miután megtudám tőle, hogy levelem nem jött, és ő jelenleg a szőlőbe megyen, őt elkísérni ajánlám magamat, mit el is fogadott. Beszélgetésünk — ő különben is igen beszédes lévén — különbféle tárgyakról folyt, melyről csak azt jegyzem, hogy egy-két csekély hibáit feltüntetvén, őt mint egy igen jó és, hiszem, egy tiszta szívű nőt állttá előmbe. A szőlőből — útközben a miskolci kedves kilátást élvezve, és az itten nevezetessé vált, szőlőtőkékkel kivert, és tőke-kunyhónak nevezett fa bódét megtekintve — visszafelé is együtt tettük utunkat. Hazajővén Zahorszkynétól, ezen borzasztó hírt kelle hallanom, hogy a nádor megszökött. Még csak ez hiányzanék, mi ha megtörténnék, akkor már ugyancsak magunkban állnánk mi, szegény magyarok. Ezen ostoba hír, mint az ezutáni napokban megtudám, csak koholmány, — mindamellett mégis azt eszközlé, hogy a magánjogot mára teljesen abbahagy ám. Ebédig a „Stunden der Andacht”-ból szemelém ki a jelenleg felvilágosítás végett megolvasni szükségeseket. Délután Eötvös regényét olvasám egészen 5-ig. Ezután Csaba felé tevém sétámat és onnan a kukoricaföldek között vissza. Július 20-án, csütörtökön: Valamint délelőtt — notandum közben sétálva — úgy délután egy ideig szüntelen Eötvös regényének olvasásával voltam elfoglalva, melyet máma végre mégis be is végezék. Itt ítéletemet kellene a regény („Magyarország 1514- ben”) felől nyilvánítanom. Röviden ennyit: Tárgya engem igen érdeklett, melyet meglehetősen találok kifejezve lenni. Személyeinek jellemzésével, némelyeket kivéve, meg vagyok elégedve, de Eötvös bölcsészetével, mit már „Karthausi”-jára is mondák, nem vagyok összhangzásban, hogyha ő azokat általányosan is feltétlenül igazaknak állítaná, mert én főszereplőiben nem a mindennapiságon felülemelkedett, de annak súlyos körülményei és viszonyai alatt nyögő embereket látok. Mi a regény folyamatját illeti, azzal is meg volnék elégedve, azonban nem befejezésével, mely hiányossága miatt ki nem elégítő és be nem fejezett, és mit, hiszem, hogy elkerül a szerző, ha a valamely különös eset által Orbánnak tiszta, Klárinak elaljasodott jellemét Frusinának tudtára adja. Megjegyzendő még itten, hogy e regény olvasása mellett — mélyen érezvén az emberek nyomorult aljas voltát — sokszor elragadtak indulatim, és keblemben egy nemes harag lángola, mindannyiszor teljesen átlátva azt, hogy ami e Tőidet az embernek valódilag pokollá teszi, az egyedül az ember, az ő szenvedélyes állatiságában. Óh, mikor fognak azon boldog napok felvirradni az emberek között, midőn mindent csak a szeretet fog kormányozni! Ebben a szellemben — és különösen azon érzettől áthatva, ha méltatlanul kényszerít - tetvém életemet feláldozni — írám nagybátyámnak levelemet, az önösség legtávolabbi lehelletétől is mentes[en] és hogy írám, már többször megbánám, mert érzem, mily igen félre értethettem által'a. Levelemnek — igaz, ha azokat feltétlenül az emberek közt feltalálni kívánatos legtisztább viszony szempontjából tekintjük — minden szavai megállnak; nem, azonban ha azokat jelen, embertelen időkre nézve tekintjük. Ezért is azon szavaimat, hogy én katona soha sem leendek, és ha engem nagybátyám, bár ezrekbe kerüljön, kiváltson, azt írni, magam előtt ezennel visszahúzom. Nem lehet ugyan valami az életben inkább ellenemre, mint embertársamat öldökölni, és ha tőlem függne, én tán mindent lehetőleg s békés úton akarnék kiegyenlíteni, mindamellett, ha polgártársaim áldozák fel éltöket, én sem vonom attól magamat vissza, sőt a kiváltást, mint igazságtalant és szegényebb polgártársaimra általánosan károsat megvetem. Mindamellett azt kívánom és erre nézve én a szabad akaratot magamnak akarnám feltartani, hogy bár mi haszontalanság 47
