Borsodi Levéltári Évkönyv 1. (Miskolc, 1977)
Szabó Lajos: Színműjátszás Taktaszadán. Adatok a falusi színjátszás történetéhez, 1911-1948
tanács kritikusai, akik a „felszínes szórakozásit nyújtó csoportok közül jelölték ki az első és második díjra érdemeseket (Bekecs: Huszárkisasszony, Mezőzombor: A plébános titka) és „A tolonc”-ot előadó taktaszadai műkedvelőknek csak a harmadik díjat ítélték oda. Meg kell emlékezni arról is, hogy a taktaszadai színjátszásnak voltak helyi szerzői is: Orosz László tanító, Egey Matild tanítónő, Tomkó Mihály asztalos, ifj. Orosz László iskolai tanuló, Bodrogi Lajos tejkezelő, dr. Szabó Lajos református lelkész, Farkas Andor ny. sátoraljaújhelyi polgármester, taktaszadai lakos. Egy tarcali szerző is helyet talált taktaszadai színpadon, Diószegi N. volt állomásfőnök személyében. Vendégszereplők is többször meglátogatták Taktaszadát, így a bekecsi római katolikus ifjúság műkedvelői, a mezőzombori római katolikus színigárda, kétszer is, a mező- zombori, a prügyi, a taktaharkányi, a megyaszói református ifjúság és a gabrieltanyai (Tiszalúc) ifjúság műkedvelői szerepeltek taktaszadai színpadon. 1928-ban, 1929-ben, majd végül 1943-ban a Tompos féle vándorszínész társulat 8—10 taggal felkereste a községet, s előfordult, hogyha több szereplőre volt szükség, akkor a helybeli színjátszók közül, az amatőrök közül toboroztak színjátszókat, így például „A gyimesi vadvirágában Magyar Irén helybeli leány és két társa is szépen szerepeltek. * * * 1911 farsangjától 1948. március 15-ig több mint kétszáz darabot játszottak el a taktaszadai műkedvelők. A bemutatott darabok közül többnek a címére sem emlékeznek már, még olyanok sem, akik pedig egykor szereplők voltak. Jóval több mint ötven egykori szereplőt, rendezőt, kellékest, súgót, színpadi munkást hallgattunk meg s kérdeztünk ki, de sok darabra már egyáltalán nem is emlékeznek, úgyhogy csak egy csonka felsorolást tudunk adni már a játszott darabokról. A feljegyzett darabok közül ötfelvonásos volt egy, négyfelvonásos nyolc, három- felvonásos volt harminchárom, a többi két- vagy egyfelvonásos színmű vagy jelenet volt. A színdarabok közül népszínmű volt 41, vallásos tárgyú volt 21, hazafias tárgyú volt 25, gyermekek adtak elő 41 ifjúsági, vagy gyermekszínművet. Ha abból a szempontból mérlegelünk, hogy a darabok közül mennyi volt az irodalmi és művészi értékű, azt látjuk, hogy alig húsz olyan darab volt a harminchét év alatt, amelynek irodalmi értéke is van. Ahogy szaporodott Taktaszadán a műkedvelő gárdák száma, egyre több lett az előadásra kerülő könnyebb fajsúlyú darabok száma is. Volt olyan színjátszó csoport is, amely kizárólag csak a könnyű és vidám darabokra specializálta magát, s csak a könnyen tanulható, „röhögtető” darabokat hozta színre. A ponyvadarabok szeretete annyira elterjedt, a színjátszóknál is, meg a közönségnél is, hogy komolyabb fajsúlyú és mondanivalójú darab előadása, különösen 1930 után már nehézségekbe ütközött, sőt később egyenesen ellenhatást váltott ki a közönségnél. Mikor a református színjátszókat nagy rábeszéléssel rá lehetett venni arra, hogy eljátsszák Kodolányi: „Föld- indulás”-át, a darabnak nem volt sikere, sőt a közönség közül többen rosszallták, hogy miért játszottak ilyen „erkölcstelen szerepet”. A Földindulás testvérdarabját, a Végrende- let-et (bár már leírták az összes szerepeket) nem is lehetett előadni, mert a színjátszó gárda sztrájkba lépett ellene és nem vállalta. A kasszasikerek a giccset igazolták, sőt olykor még a hivatalos szabadművelés is, gondoljunk a fent említett szerencsi kultúrverseny zsűrijére. Dehát ez nem csupán helyi jelenség, hiszen 1948 elején így ír a falusi színjátszásról Oláh István: 130
