Szita László (szerk.): Tanulmányok a török hódoltság és a felszabadító háborúk történetéből. A szigetvári történész konferencia előadásai a város és vár felszabadításának 300. évfordulóján, 1989 (Pécs, 1993)

I. Tanulmányok a török alóli felszabadító háború kérdéseiről - LUDWIG HÜTTL: A török elleni háborúk a Német-Római Birodalom szemszögéből (Ford.: Aszmann Mária)

lőtti időre vezethető vissza. A birodalmi és tartományi rendek, valamint az értelmiségi réteg ellenségképe közös volt. „Törökök" alatt - ahogy leegyszerűsítve az oszmán soknemzetiségű állam lakóit nevezték - mindenfajta politikai és vallási különbségtől függetlenül a „keresztény név ősi ellenségét", az iszlám megtestesítőit értették, akiket le kell győzni, és akiknek további előrenyomulását a keresztény nyugat felé meg kell akadályozni. A katolikusok és a protestánsok egyaránt elkerülhetetlen vallásháborúról beszéltek, bár közben az iszlám és az Oszmán Birodalom pozitívumait is meglátták.

35 Sőt Luther Márton a 16. század első felében, de Abraham a Sancta Clara

36 katolikus prédikátor is a 17. és 18. század fordulóján úgy vélte, hogy a törökök részben a keresztényeknél is vallásosabbak, ha pl. következetességüket tekintjük imádságaikban és böjtölésükben. Általában mégis az elutasítás került túlsúlyba Luthernél éppúgy, mint Abraham a Sancta Clara páternél. Részletesen ecsetelték a törökök borzalmas tetteit, emberekkel való szörnyű bánásmódjukat, a rabszolgaságot, a templomok, kolostorok, városok és falvak megtámadását és lángba borítását; élesen elítélték a kegyképek meggyalázását.

37 Sőt a katolikusok különösen a vallásoktatás korában gyakran azonosították a protestáns mozgalmat és az iszlámot, mindkettőt az igaz hittől -30 való elszakadásnak bélyegezték. A császárnak ugyanakkor a Magyarországért vívott küzdelemben a protestáns fejedelmek támogatására is szüksége volt, ezért nem sokáig tartották fenn ezt az egyenlővé tételt. Inkább a törökök „hitetlenségét" emelték ki, mellyel szemben az „ecclesia militans"-nak, a harcoló egyháznak védekeznie kell. Az oszmán állam berendezkedését és a szultán uralmát jogtalannak, türannizmusnak és önkényuralomnak ítélték. 1529-ben II. Szulejmán, „a keresztények vérszomjas tigrise" - ahogy őt Abraham a Sancta Clara barokk prédikátor nevezte - Bécs faláig nyomult előre. Bár a szultán nem tudta a várost bevenni,

40 a félelem ezen hónapjait még sokáig megőrizték emlékezetükben az egész Német Birodalomban. 1683-ban az „ottomán ősi ellenség" - ahogy Abraham a Sancta Clara páter mondta

41 - egész Magyarországot és Ausztriát

42 újólag „elképzelhetetlenül nagy haderővel árasztotta el", és több mint 100 várost, mezővárost,

43 várat és falvat égetett porrá. A katolikus prédikátorok élesen kritizálták egynémely német fejedelem „általános bénultságát és megdöbbenését", valamint kicsinyes féltékenységét, mivel vonakodtak gyors segítséget nyújtani Magyarországnak. Arra lett volna szükség, hogy „gyorsan, haladéktalanul" legyőzzék az „ősi török ellenséget".

44 Meglehetősen sokáig szolgált az ellenség előnyére Németország megosztottsága, a Habsburg-ház elleni lázongás és féltékenység, a keresztény fejedelmek közti egyenetlenség és Franciaországnak a Magas Porta iránt viseltetett jóindulata. Egyik hely a másik után pusztult el emiatt. Az oszmánok magyarországi sikerei és Bécs kétszeri török ostroma fő okának mégis a