Szita László (szerk.): Tanulmányok a török hódoltság és a felszabadító háborúk történetéből. A szigetvári történész konferencia előadásai a város és vár felszabadításának 300. évfordulóján, 1989 (Pécs, 1993)

I. Tanulmányok a török alóli felszabadító háború kérdéseiről - NAGY LÁSZLÓ: A török világ végnapjai Magyarországon (A török katonai kudarcok okai, 1683-1689)

eset, Siklóst, Kaposvárt, és hogy a magára hagyott Szeged őrsége kapituláljon. Ez utóbbi helyen különösen kitüntette magát az olasz származású Federico Veterani tábornok, az „erdélyiek atyja", aki lovasaival október 5-én zárta körül Szegedet. Amikor olyan hírt kapott, hogy a nagyvezér Nándorfehérvárról egy 15.000 fős török-tatár hadoszlopot küldött a szegedi ostromzár feloldására, Veterani tíz császári lovasezreddel és Barkóczy Ferenc magyar huszárjaival, összesen mintegy 5.000 fővel Zentánál megtámadta a háromszoros túlerőt, és azt szétszórva a várost is elfoglalta. Ekkor érkezett a hír, hogy maga Szulejmán nagyvezér indult ellenük 16.000 válogatott lovas és janicsár élén, 20 ágyúval. Veterani ezrede élén megrohanta ezt a túlerőt is, és fényes győzelmet aratott azon. A harcok után mintegy négyezer zsákmányolt lóval és 20 ágyúval érkezett vissza a Szegedet körülzáró táborba, Lotharingiai Károly október 26-i naplóbejegyzése szerint: „Ebben az összecsapásban a mieink 200-nál kevesebb embert vesztettek...mind a törökök mind a tatárok 1500 vagy 2000-nél több ember veszítettek. A szegedi táborba érve Te Deumot énekeltünk és 3 díszsortüzet adtunk le. Az ostromlottak, akik mintegy 500-an voltak, megadták magukat..."

26 A sorozatos kudarcok hatására a Porta ismét békét kért, a Habsburg hadvezetés azonban most már folytatni kívánta a harcot a középkori magyar királyság egész területének fölszabadításáig. Elutasították a nagyvezér részleges engedményeinek elfogadását, s április 23-án Badeni Herman őrgróf, a haditanács elnöke már semmit sem akart tudni a békeértekezletről, amelynek indítványozásában csupán fogást látott a nagyvezér részéről. A Porta egész erejével folytatta a különben soha félbe nem szakított hadielőkészületeket, új hadiadót vetve ki a birodalomra, a nagyvezér pedig Nándorfehérváron igyekezett újjászervezni a janicsárok és szpáhik hadát. így került sor 1687. augusztus 12-én a nagyharsányi összecsapásra, 27 amit második mohácsi csataként is emleget a történetírás. A már többször idézett magyar kortárs leírása szerint, amikor a török hadvezetés kezdte fölismerni hadserege alkalmatlanságát nyílt ütközetek - különösen a támadó harcok - vívására, az új fősereget ebben az évben oly „orderrel" küldte Magyarországra, hogy az „semmiképpen a némettel meg ne harcoljon", hanem a fővezér sáncba helyezvén a hadát, erődített helyről igyekezzen megakadályozni az ellenfelet, hogy az Pétervárad, illetve a balkáni oszmán uralom szempontjából oly fontos Nándorfehérvár ostromára vonuljon. A kapott utasításnak megfelelően a fővezér Mohács és Siklós között szállt erődített táborba, s onnan „leselkedett", hogy vajon „mit csinál a német"? Amikor Lotharingiai Károly serege élén odaérkezett és azt látta, hogy a török nem jön ki a sánc mögül harcolni, „nagy re-