Szita László (szerk.): Tanulmányok a török hódoltság és a felszabadító háborúk történetéből. A szigetvári történész konferencia előadásai a város és vár felszabadításának 300. évfordulóján, 1989 (Pécs, 1993)

I. Tanulmányok a török alóli felszabadító háború kérdéseiről - NAGY LÁSZLÓ: A török világ végnapjai Magyarországon (A török katonai kudarcok okai, 1683-1689)

nak, hogy még fedetlenül is ott állnak a falon és támadják a mieinket." Igaz, ettől merőben eltérő magatartás volt tapasztalható a Buda felmentésére érkező nagyvezéri fősereg katonái között. Az elmarasztaló ítélet még akkor sem indokolatlan, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a mintegy hatvanezer főnyi seregből csupán tízezer volt a harci tapasztalatokkal rendelkező janicsár és mintegy 5.000 a szpáhi, a többi pedig - az egykorú jelentések tanúsága szerint - „szedett23 védett nép". Jól látta serege fogyatékosságait Szulejmán nagyvezér is, aki Buda alá indulása előtt „sírva kérte a francia követet, vegye rá urát, segítse meg Törökországot".

24 Az oszmán harcosoknak az augusztus 14-én lezajlott Kamara-erdei összecsapásban tanúsított magatartásáról többek között ezeket olvashatjuk Lotharingiai Károly fővezér hadinaplójában: „Az ellenség kezdetben elég erősen tüzelt és a lovasságával támadt a mieinkre". A keresztény hadak katonái a támadókat egyetlen pisztolylövés nélkül hagyták elrobogni, akiket a gyalogság követett az ágyúkkal. A támadás hatásfokáról megjegyzi a fővezér: „ezek a mieinknek semmi vagy egészen csekély kárt okoztak". A török ágyúk egyszerre nyitottak tüzet, amelynek azonban mintegy 25 fedetlenül álló horváton és néhány huszáron kívül senki sem esett áldozatul. A sortűz után a keresztény sereg katonái nem hagytak időt a törököknek az ágyúk újratöltésére, hanem azonnal megrohamozták őket. A szpáhik rövid ellenállás után visszavonultak, „a mieink pedig üldözőbe vették őket, mire ezek otthagyták az ágyúikat, amelyekből nyolcat zsákmányoltunk, cserben hagyva a gyalogosokat (t.i. a janicsárokat), akiket úgy lőttek halomra ezekben a kis bokrokban, mint a szalonkákat, bár 7-8 közülük kivont szablyával védekezett a mieink ellen". Ebben az igen heves akcióban a keresztény erők halottakban és sebesültekben mintegy ötvenet vesztettek, míg a törökök közül „két basát és legalább 2.000 főt, ha nem többet számoltunk össze halottakban". A csata után a török táborból érkezett keresztények arról tájékoztatták a fővezért, hogy az oszmánok megrettentek, soraikban pánikhangulat és menekülés tapasztalható. A jelentések szerint „a janicsárok voltak az elsők, akik a táborból eltávoztak, nem akarnak együtt működni a szpáhikkal, mivel tegnap oly szégyenletesen viselkedtek". A nagyvezér a nyolcezer fős támadó hadoszlopot vezénylő pasának előbb a szakállába köpött, majd „megzsinóroztatta" őt. Ám mindez már nem sokat lendíthetett a török sereg ugyancsak lecsökkent harcérté25 kén, megrendült pszichikai állóképességén. E jelenségek láttán nem csodálkozhatunk azon, hogy a nagyvezér a továbbiakban tétlenül szemlélte Buda keresztény kézre kerülését, török uralom alóli fölszabadulását. Ám ezt követően is hasonlóan viselkedett. Valójában meg sem próbálta akadályozni, hogy a fölszabadító hadsereg katonái birtokba vegyék Pé-