Szita László (szerk.): Tanulmányok a török hódoltság és a felszabadító háborúk történetéből. A szigetvári történész konferencia előadásai a város és vár felszabadításának 300. évfordulóján, 1989 (Pécs, 1993)

I. Tanulmányok a török alóli felszabadító háború kérdéseiről - NAGY LÁSZLÓ: A török világ végnapjai Magyarországon (A török katonai kudarcok okai, 1683-1689)

madtak, minek nyomán „az Örökkévaló megzavarta a törökök táborát, s a törökök a császár seregének lármájára megfutottak". Menekülés közben mindenüket hátrahagyva csupán az életüket igyekeztek megóvni, „de legtöbbjüket elpusztítot18 ta a kard éle". Az egykorú - ritkán pontos és megbízható - jelentések tanúsága szerint mintegy másfélezer török holttest borította a táti csatamezőt, míg a keresztény erők vesztesége állítólag csupán száz fő körül mozgott.

19 Az oszmán hadak táti vereségének szinte törvényszerű következménye volt a stratégiailag oly fontos Érsekújvár fölszabadulása az 1663 óta szenvedett török uralom alól. S miután Esztergom 1683 óta a keresztény erők kezén volt, szabaddá vált az út Buda eredményes ostromához, amire azonban már csak a következő évben került sor. A császári hadvezetésnek ugyanis az elért eredmények ellenére az 1686-os ostromra való felkészüléshez ajánlatos volt számba venni az 1684-es kudarc okait, és fölkészülni azok kiküszöbölésérc. Emiatt elégedtek meg 1685ben Érsekújvár fölszabadításával, és Budát illetően arra szorítkoztak, hogy a védelem helyzetét földerítsék. Az előkészületekről ezeket olvashatjuk Bél Mátyásnál: „Lipót a haditanáccsal együtt egész télen azon fáradozott, hogy ...olyan hadsereget állítsanak fel, mely elég lesz Buda visszafoglalására. A császár ugyanis - a Lotharingiaival egyetértve - határozottan kitartott amellett, hogy a háború e fő céljának a törökök e fellegvárának elfoglalásában kell állnia, mert megsejtette, hogy ennek az egyetlen városnak a sorsától függ a háború további 20 ' menete és a zavargó Magyarország nyugalma." Am amíg a császár véglegesen így döntött, Lotharingiai Károlynak sok küzdelmet kellett folytatnia a Buda elleni ostromot különböző szempontokból ellenzőkkel. Végül is győzött, azt azonban maga is jól tudta, hogy az oszmán hadipotenciál még koránt sincs megtörve, és Budáért véres, áldozatos harcot kell folytatni. Ezt tükrözi többek között az a beszéde, amelyet júiius 13-án mondott az első általános roham megkezdése előtt az akcióban résztvevő tisztcKnek és idegen önkénteseknek az ellenségről: „az egy szörnyeteg, mely beljében összpontosította az Ottoman hitetlenségnek minden mérgét...Aki mezítelen lábbal tapos el egy skorpiót, haláios szúrás veszélyének teszi ki magát..."

21 Azt, hogy a főherceg aggodalma nem volt megalapozatlan, bizonyítja egyrészt az ostrom időbeni elhúzódása, valamint az a tetemes emberveszteség, amit a támadók a két és fél hónapig tartó harcok folyamán elszenvedtek. Abdurrahman pasa, az utolsó budai beglerbég ugyancsak kemény ellenállásra tüzelte katonáit. Francesco Grimani lovag velencei önkéntes két hónappal az ostrom kezdete után is azt írta a budai várpalotát védelmezőkről: „a janicsárok olyan bátorságot mutat