Szita László (szerk.): Előadások és tanulmányok a török elleni visszafoglaló háborúk történetéből 1686-1688 (Pécs, 1989)

Előadások és tanulmányok - Szakály Ferenc: A felszabadító háborúk történeti helyéről (Ki felelős a hódoltsági terület pusztulásáért?)

tatárok pedig egész országrészeket semmisítettek meg. A tatárok tehát - ha szabad így fogalmazni - külön „klasszist" képviseltek, s így a fenti felsorolásban utánuk éles elválasztó vonal kívánkoznék, s a törökök, illetve a magyarok és a szövetségesek pusztító tevékenysége közt is minőségi különbség észlelhető. Bármily visszataszítóak ugyanis számunkra a hajdúk kíméletlen sarcolásai, látnivaló, hogy ők „csak" a mások által teremtett helyzet zavarosában halászgattak. A fentiek alapján eszerint ekként foglalhatjuk modellbe a felszabadító háború idejében bekövetkezett településpusztítást. Néhány, önmagát megvédeni képes (vagy képesnek ítélő) nagy település kivételével a hadak által célbavett területek parasztnépe túlnyomórészt szétszéledt, elhagyott lakóhelyükre általában a tatárok vetettek csóvát. Még rosszabbul jártak azok az országrészek, amelyeket a tatár támadás váratlanul ért; itt a szegényes portákon túlmenőleg a lakosság egy része is áldozatul esett nekik. A többi zsákmányra éhes pusztító már csak azon „osztozkodhatott", amit a tatárok meghagytak. Ellentétben a közfelfogással, úgy tűnik a szervezetten előrenyomuló szövetséges seregek nem játszottak különösebb szerepet a pusztítás művében, sőt - miként Gyimóti példája mutatja - a vezérek igyekeztek barátságos gesztusokkal megnyerni a hozzájuk folyamodókat. Ugyancsak Gyimóti leírásában olvassuk persze azt is, hogy Lotharingiai Károly fővezér a táborán kívül kószáló keresztény katonáktól is féltette a visszatérő lelkészeket, ezekben azonban a jelek szerint éppen nem idegen zsoldosokat, hanem a felderítő szolgálatot ellátó magyar katonákat kell „tisztelnünk". Láthattuk: a keresztény hadvezetés is kész lett volna élni a „felégetett föld"-taktikával, ebben azonban a török hadvezetés eleve „megakadályozta" őket azzal, hogy a felvonulási területet jóelőre elpusztíttatta tatáraival. Adatbázisunk túlontúl szűkös és esetleges, semmint hogy tanulságait további ellenőrzés nélkül minden ízében általánosítani merjük. Annyi azonban nyugodtan leszűrhető belőle, hogy a hadműveleti terület pusztulásáért akár kizárólagosan, akár elsősorban a szövetséges seregek idegen zsoldosait okolni enyhén szólva is önkényes eljárás. Ez a megállapítás csak látszólag mond ellent annak a helytálló megfigyelésnek, miszerint a korabeli magyar és osztrák források a legsúlyosabb vádakkal illetik a császári hadvezetést és katonaságát Magyarország kifosztásáért, megalázásáért és tönkretételéért. A magyarbarátnak éppen nem mondható Flämnitzer császári hadbíró szerint köteteket lehetne megtölteni a telhetetlen német katonaság embertelen zsarolásait, féktelen erőszakoskodásait illusztráló esetekkel. Ez, feledve minden előírást és tilalmat, oly kíméletlenül bánik a magyar paraszttal, mintha nem is az ország védelmére, hanem annak megnyomorítására rendelték volna ide. Összehasonlíthatatlanul kegyetlenebbül bánnak vele, mint a kereszténység ősi ellenségei, azt az imént kiűzött törökök tették. Rossz példával maguk a tisztek és parancsnokok járnak elől, akik a