Szita László (szerk.): Előadások és tanulmányok a török elleni visszafoglaló háborúk történetéből 1686-1688 (Pécs, 1989)

Előadások és tanulmányok - Szakály Ferenc: A felszabadító háborúk történeti helyéről (Ki felelős a hódoltsági terület pusztulásáért?)

esetleg meg is ölik őket az utóbbi irány mellett döntöttek. Kölkednél már a mocsárban találták e falu lakosait is, s így immár velük együtt igyekeztek észak felé. Ütjük során infernális jelenetek játszódtak le: akadtak olyan, a szenvedésekbe beletébolyodott szülők, akik a Dunába hajították vagy élve eltemették kisebb gyermekeiket. A hajdúkat illető számításaikban egyébként nem kellett „csalódniuk". Rögtön Vörösmart elhagyása után hajdú osztagba botlottak, amely csak a váltságdíj fejében engedte tovább őket. Még rosszabbul jártak a következő hajdú csapattal, amely módszeres gonddal megszabadította őket minden értéktárgyuktól. Gyimótinak szerencséje volt: idejében ráébredt a veszélyre, s egyik lelkésztársával a Dunához menekült, ahol a véletlen egy hajóhoz segítette őket. Ezen feleveztek a már felégetett Mohácsig, ahol részben egy népes török táborra, részben pedig a mocsárba húzódott mohácsi magyarokra bukkantak. A két lelkész — immár a mohácsiak követeként - innen felderítő útra indult Tolna felé, amely alatt azonban belefutottak a szövetséges seregbe. A táborban meglepően szíves fogadtatásban részesültek. Fogadta őket maga a fővezér, Lotharingiai Károly herceg is, aki élelmiszert, pénzt és védlevelet adott nekik, sőt még kísérőket is parancsolt melléjük, nehogy a tábor körül kószáló katonák kifosszák őket. Mindezért azt kérte, hogy kémleljék ki a török tábort, de biztosítékot nem vett tőlük. Mire visszaérkeztek a mohácsi mocsárba, az ott maradottakat a hajdúk minden élelmiszerüktől és pénzüktől megfosztották, s már harmadnapja éheztek. Ezután Gyimóti visszatért Kölkednél hagyott nyájához. Vesztére, mert ezekre is veszprémi hajdúk ütöttek, s mivel nem voltak elégedettek a zsákmánnyal, hat református lelkészt túszul ejtettek. Hősünknek sikerült ugyan kiegyeznie velük a váltságdíjban, mivel azonban nem volt pénze, át kellett hajóznia kölcsönért Szeremlére, s mire visszatért, családjának hűlt helyét találta. Miután álmában utolsó elrejtett pénzdarabját is elrabolták, fogvatartóik Szerelmére hajóztak velük. Itt bajai katonák ütöttek a hajdúkra, s feleskették őket kapitányuk hűségére. Miután Gyimóti felmutatta Károly herceg védlevelét, a hányatott lelkészek visszanyerték szabadságukat, de adósságukról (!) kezeslevelet kellett kiállítaniuk. Miután a lelkész rátalált családjára, visszatért Vörösmartra, hogy Szeremlére mentse ott elvermelt gabonáját. Itt értesült arról, hogy azokat a vörösmartiakat, akik nem tartottak velük, a tatárok felprédálták, és arról is, hogy Bélye, Danóc, Kopács és Rétfalu népe megmenekedett a pusztulástól. Részben, mert az ott táborozó törökök miatt a hajdúk nem merték „meglátogatni" őket, részben pedig, mert az éjszakákat ők is a mocsárban vagy hajóháton töltötték. A hajdúk azonban itt is megtalálták és megsarcolták őket s le is vágtak közülük, mások pedig elrejtett gabonavermeikhez igyekezve jutottak tatár-, illetve hajdúkézre.