Szita László (szerk.): Előadások és tanulmányok a török elleni visszafoglaló háborúk történetéből 1686-1688 (Pécs, 1989)

Előadások és tanulmányok - Szakály Ferenc: A felszabadító háborúk történeti helyéről (Ki felelős a hódoltsági terület pusztulásáért?)

ban-egészében pontosan ismerjük azokat a veszteségeket és hátrányokat, amelyeket Magyarország a török uralom következtében elszenvedett, jobban tudjuk értékelni a XVIII. században rákövetkezett béke áldásait. És egyébként is: úgy találjuk, hogy a magyar rendeknek a Rákóczi-szabadságharccal egyszer s mindenkorra sikerült kivédeniük Bécsnek az egyeduralom kiépítésére irányuló kísérletét s helyreállítaniuk uralmukat az ország népe fölött. Ha valami, hát akkor nem Bécs gyarmatosító politikája, hanem a magyar nemességgel kötött újabb kompromisszuma gátolta a magyar gazdasági és társadalmi fejlődést. Ezért ugyan lehet kárhoztatni, de akkor ezzel együtt kifogásolnunk kell azt a viszonylagos politikai önállóságot is, amelyet Magyarország a birodalmon belül élvezett, hiszen ez ugyanezen kiegyezés folyománya volt. Megfelelő módszerek híján nehéz lenne megmondani, hogy a történelem iránt érdeklődő nagyközönség vajon követ-e bennünket az átértékelés és az átértelmezés útján, hiszen attól még kollégáink egyike-másika is visszahőköl. Az a vita, amely 1986 októberétől fogva bontakozott ki a Magyar Nemzet „vitafórumán", s amelybe más lapok is beleszóltak, kifejezetten azt mutatja, hogy az alakulóban levő kép ellenérzéseket kelt a történelem iránt módszeresen érdeklődő, kifejezetten tájékozott olvasóink körében is. A vitát a kutatóként, historiográfusként és tankönyvíróként egyaránt ismert Bellér Béla gloszszája indította el, amely tankönyveink sivár és sokszor hibás felszabadító háború-képét bírálva általában is méltányosabb elbírálást követelt azoknak a hadvezéreknek és katonáknak, akik megszabadították hazánkat a töröktől.

15 Bellér jól sejtette, hogy a gyengére sikerült, lélektelen tankönyv-részletek mögött általánosabb jelenség rejlik, hiszen a hozzászólásokból csakhamar kiderült, hogy nemcsak az aposztrofált tankönyvszerzőknek, hanem az olvasóközönségnek sem „szívügye" a felszabadító háború emlékezetének bensőségesebb ápolása. Nyilván Bellér sem sejtette azonban, hogy mértéktartó megjegyzései olyan szenvedélyes tiltakozást váltanak majd ki egyes olvasóiból, mintha csak legszemélyesebb érzelmeikbe gázolt volna. A vele vitázó reflexiók

16 rendre-sorra a fejére citálták azt, ami alkalmasnak látszhat annak a közismert tételnek az igazolására, miszerint a felszabadító háború következményeképp „a török elnyomás helyébe Habsburg-elnyomás lépett". Csupán a magyarságra oly végzetes „török elnyomás" merült valahogy feledésbe. Pedig az egyik Bellér-párti hozzászóló már menetközben figyelmeztette a vitázókat Nagy László találó mondatára: „a gazdasági, társadalmi fejlődés zsákutcáját képviselő török hatalom magyarországi uralma, az ország három - sőt utoljára négy - részre szakítottsága károsabb, s a háborús viszonyok állandósulása veszélyesebb volt a magyar nemzet sorsának alakulására a Habsburg-uralomnál, annak minden sérelmes intézkedése ellenére is".

17 Verekedés közben azonban ritkán hallani meg az okos szót, márpedig verekedés volt ez a javából: két homlokegyenest ellentétes történelemfelfogás összecsapása. Mélységesen igaza van Bellér Bélá-