Szita László (szerk.): Előadások és tanulmányok a török elleni visszafoglaló háborúk történetéből 1686-1688 (Pécs, 1989)

Előadások és tanulmányok - Szakály Ferenc: A felszabadító háborúk történeti helyéről (Ki felelős a hódoltsági terület pusztulásáért?)

- kivált a kerek évfordulók táján

14 - magával ragadott az események rendkívüli távlatainak és drámai részleteinek varázsa, de a felszabadító háború kutatása végül sohasem tudott központi program rangjára emelkedni, s végképp nem a - Habsburg-ellenes mozgalmak mellett elkötelezett - magyar közvélemény szívéhez férkőzni. Mivel a történeti köztudat maga is a történetírásból táplálkozik, ezért éppúgy a szakmát terheli a felelősség, mint az alapkutatások visszamaradottságáért. Jóllehet a köztudatban szükségképp főként ezek hatása tükröződik, a , mértékadó összefoglalások közt nemigen találunk olyat, amelyik magát a török kiverését is kedvezőtlen fejleménynek tüntetné fel és tagadná, hogy az elengedhetetlen előfeltétele volt a magyarság talpraállásának, megerősödésének és előbbrejutásának. Olyat viszont, amelyik a megszabadulás adott módjából fakadó következményeket minősíti annak, annál többet. Egyesek azzal vádolták a Habsburg kormányzatot, hogy az amúgy is kivérzett országra aránytalan háborús terheket hárított, s azokat katonasága oly brutális eszközökkel hajtotta be, hogy - vélik némelyek - nagyobb pusztulást okozott a népességben és a településhálózatban, mint a török százötven esztendő leforgása alatt. Mások azzal, hogy a Habsburgok - kihasználva, hogy egyedül maradtak a küzdőtéren, s a magyarságnak immár nincs kihez fordulnia ellenük segítségért - gazdasági és politikai téren egyaránt gyarmati sorra kárhoztatták Magyarországot, s osztrák tartományaik érdekében tudatosan eltorzították fejlődését. Van, aki a káros következményeknek csak egyik vagy másik oldalát, esetleg csak egy-egy összetevőjét ragadta ki, a kettő azonban általában egybefonódva - a hazánk ellen szőtt bécsi összeesküvés bizonyítékaként szokott jelentkezni. Némelykor olyannyira hangsúlyosan, hogy visszamenőleg szinte hatástalanítja mindezek kiindulópontjának - a török kiűzésének - pozitív beállítását is. Az elmúlt évtizedek kutatásai és vitái nyomán a fenti kép számos eleme tarthatatlannak bizonyult és sok tekintetben tisztultabbak lettek szempontjaink és megközelítéseink, sőt talán kezdünk megszabadulni káros beidegzettségeinktől is. Miután ma már sokkalta árnyaltabban látjuk és elfogulatlanabbul ítéljük meg a Habsburg-hatalom és a magyar rendek viszonyát, a monarchia sajátos belső problémáit és Magyarországnak azon belül elfoglalt helyét, lassan rá kell ébrednünk, hogy a Habsburg-ellenes mozgalmak nem a mesebeli „jó" és „rossz" küzdelmei, nem az immanens magyar szabadságés függetlenségvágy megnyilvánulásai, hanem a politikai hatalom megosztásáért folytatott harc sajátos eszközei voltak. Ma már sokhelyütt mérni is tudjuk a török uralom - kivált az ún. „tizenötéves háború" (1593-1606) okozta pusztulásokat, s hogy aligha hihetjük többé, hogy a szövetséges hadsereg katonái még annyi lakott településre bukkantak a hadszíntéren, hogy a törökökkel a pusztításban versenyre kelhessenek. (Arra a kérdésre, hogy valóban versenyeztek-e velük ebben, alább visszatérünk.) Miután ma már nagyjá-