Szita László (szerk.): Előadások és tanulmányok a török elleni visszafoglaló háborúk történetéből 1686-1688 (Pécs, 1989)

Előadások és tanulmányok - Dankó Imre: A „Caraffa-járás" emlékei

Nyomós kérdések ezek pro és contra tényekkel, érvekkel, amelyekben mind a mai napig nincs, nem alakult ki a különben nagyon is szükséges konszenzus. Mégpedig azért nem, mert ezekhez a kérdésekhez nem lehetett sem a múltban, sem a jelenben felületesen, tudománytalanul, a napi politika célkitűzéseitől befolyásoltan közelíteni, mint ahogy nem lehet sem az egyik, sem a másik véleményt sem egyszerű, szűk látókörű nacionalizmusnak, vagy éppen holmi „vulgár marxizmusnak" minősíteni, mint ahogy tették a közelmúltban is az egyik, konferenciánkon is felemlegetett munkával.

12 Talán a helyes látás tekintetében nem felesleges, ha közfelfogásunk megoszlásának kezdeteihez megyünk vissza ebben a kérdésben is. Sajnálatosan elfelejtettük, hogy a valamikori egységes, hatalmas és független középkori Magyarországot Mohács nemcsak azáltal végezte be, hogy királya, főnemessége, hadserege nagy része elpusztult, hanem azáltal is, hogy korábbi nemzeti egysége felbomlott, és ez az ország három részre szakadásával párhuzamosan kettős királyválasztásban is realizálódott. A kettős királyválasztás az országot két, antagonisztikusan egymás ellen forduló pártra osztotta és köztük polgárháborút eredményezett. A két párt közti ellentétet a XVI-XVII. század gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődése nemhogy csökkentette volna, hanem inkább növelte és konzerválta. Az egyik párt a Habsburg-párt volt, amelyet a katolicizmus minden áron való fenntartása, terjesztése és az ellenreformáció képviselete mellett a feudalizmus kevésbé polgáriasult formája is jellemzett. Ezzel szemben állt a szabad királyválasztást képviselő, ha úgy tetszik nemzeti párt, amelyet a reformáció különböző ágainak elfogadása, védelme mellett a feudalizmus valamelyest polgáriasult formája is jellemzett. A két párt évszázados küzdelme során az ellentétek abban is kifejezésre jutottak, hogy a Habsburg-párt az úgynevezett Királyi Magyarországon élt és virágzott, és a párt összetartó ereje, a császári udvar, a Habsburg dinasztia, sohase mondott le az egész országról, ha a hosszan elhúzódó polgárháborúban, szorult helyzetekben, az ellenfél által szorongatva, olykor-olykor bizonyos megalkuvásokra is kénytelen volt. De kifejezésre jutott ez abban is, hogy a nemzeti párt Erdélybe szorult vissza és bizonyos korlátozásokkal a hódoltsági területeken élt, kitéve ezáltal is magát a Habsburgok állandó „védelmi", „felszabadítási", bekebelezési törekvéseinek. A hajdútelepítő Bocskai István politikai végakarata szerint is a nemzeti függetlenség megóvása érdekében mindaddig szükséges Erdély önállósága, amíg a magyar korona ott fönn Bécsben, idegen kézben forog, hogy erejével gátat tudjon vetni a Habsburg törekvéseknek.

13 Ez a politikai realizmus vezette a nemzeti pártot, a nemzeti függetlenség biztosításáért időről időre felkelő, illetve önvédelmi harcra kényszerült erdélyi fejedelmeket a Habsburgok ellen hadakozó törökség oldalára, jobban mondva védelme alá, végső soron egyfajta ambivalenciába, ahogy ez a megfogalmzás már konferenciánkon is elhangzott. Minderről, a megosztottság eredetéről nem szabad megfeledkeznünk, ha a felszabadító háborúk megítéléséről beszélünk, ha tisztán, sine ira