Szita László (szerk.): Előadások és tanulmányok a török elleni visszafoglaló háborúk történetéből 1686-1688 (Pécs, 1989)

Előadások és tanulmányok - Dankó Imre: A „Caraffa-járás" emlékei

et studio akarunk látni és állást foglalni ezekben a máig ható, közfelfogásunkat máig is befolyásoló kérdésekben. Az egész kérdéskomplexum jobb megvilágítása érdekében jó, ha az úgynevezett Caraíía-járás történetét járjuk körül. Az 1685-86-ban esett Caraffajárás „Magyarország és Erdély világító lámpásában", az ország akkori legnagyobb és leggazdagabb városában, Debrecenben esett. Debrecen ebben az időben kézműves-kereskedő város volt. Kereskedelmi tevékenysége Danckától Konstantinápolyig, Kieutől Nürnbergig, Velencéig terjedt és a város tág környéke - mondhatnánk úgy is, hogy a Tiszántúl és a Partium - sokirányú, a rendkívül rossz, kedvezőtlen politikai viszonyok ellenére is jól szervezett, prosperáló gazdálkodásán és széles körű nemzetközi, a közvetlen „nyugaton", azaz Ausztrián és örökös tartományain túli kapcsolatain alapult. Debrecen a magyar mezővárosi fejlődés legmagasabb szintjét érte el és aranykorát ezekben az időkben élte.

14 Méltán terjedt el róla a hír, hogy gazdag város, hogy a város saját választású vezetősége a történelmi körülmények megkövetelte felelősséggel és szigorúsággal őrködött a polgárság, „gyarapító nyugalma", a civitas (nostra) jóléte, biztonsága, az „igaz Istennek tetsző" életmódja felett. Nagyságát, gazdagságát annak köszönhette, hogy ezekkel a veszedelmekkel terhes időkben, mindenféle erődítmény, városfalak védelme nélkül, három ország határvidékén, voltaképpen a senki földjén úgy tudta magát fenntartani, hogy mindhárom országtól, illetve azok hadvezetőitől esetről esetre megvásárolta a maga számára a békét. Egyformán adózott mindegyiknek, és a kisebb-nagyobb vezéreknek „sokféle adomokkal kedveskedett". A debreceni főbírók és a tanács igen jó diplomatáknak bizonyultak. A város legnagyobb veszedelmének a hadak beszállásolását és a velejáró dúlást-fosztást, sarcolást tartották, s az ilyenek elhárítása érdekében semmiféle áldozattól sem riadtak vissza. A józanul gondolkodó törökök, a különféle pasák, bégek méltányolták is ezt. De azzal is számoltak, hogy nagy baj lenne a jól adózó, őket élelemmel és mindenféle portékákkal ellátó Debrecent kifosztani, lehetetlenné tenni. Nagyon tanulságos figyelembe venni, hogy míg a törökök így vélekedtek és viselkedtek, be nem szállásolták magukat a városba, addig az udvar embereként errefelé pusztító Strassoldo például 1675-1676-ban Debrecenben szállt és irtóztató módon megsarcolta a várost (80 000 Ft erejéig).

15 Ekkor, Strassoldo sarcán keresztül tapasztalták meg igazán a debreceniek a megszállásos sarcolás keserveit. Egyben Strassoldo példát is mutatott a többi császári generális, kassai kapitány, elsősorban azonban Caraffa számára, a sarcolásban. Debrecen történetírói kellő tárgyilagossággal nyilatkoztak Strassoldo pusztításairól s megírták, hogy az addig biztonságosnak érzett várost ekkor kezdték elhagyni a polgárok, de ekkor indult jneg egy nagyobb arányú betelepedési folyamat is, nemcsak a környék, hanem a messzebb vidék veszélyeztetett helyiségeiből is.*

6 Bár a Strassoldo-íéle sarc nagyon kemény volt és sok kárt, pusztítást okozott, a várost közelről sem tette oly mértékben tönkre, mint a