Szita László (szerk.): Előadások és tanulmányok a török elleni visszafoglaló háborúk történetéből 1686-1688 (Pécs, 1989)

Előadások és tanulmányok - Dankó Imre: A „Caraffa-járás" emlékei

Caraüa Eperjesre már mint rettegett kegyetlenkedő vonult be, miután előzőleg, 1686. év elején „látogatást tett" Debrecenben. Hírhedt látogatása ,Maratta -járás" néven vonult be a történelembe és nemcsak a város, hanem az egész Tiszántúl, sőt a terület távolabbi kapcsolatai révén az egész Alföld - beleértve a Partitumot is - végzete volt. A „Caraffa-járás" nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a török hódoltság egész ideje alatt - ha így, ha úgy de megmaradt lakosság nagyrészt elpusztult, elszéledt. Caraíiáról még el kell mondanunk, hogy ő „vette meg" Munkácsot Zrínyi Ilonától. A munkácsi kapitulációnál túlment hatáskörén és az udvar aggályait felkeltette maga ellen. Kegyvesztett azonban nem lett, sőt, 1688-ban Erdélybe küldték a császári érdekek védelmére. Útját rémes hírek előzték meg a magával vitt három szekérnyi kínzóeszközéről, rémtetteiről. Az útbaeső lakosság kitért, elmenekült előle. 1690-ben visszatért Bécsbe és Lotharingiai Károly vezérlete alatt a franciák elleni háborúkban vett részt. Jellemző, hogy a hagyomány szerint áldozatainak rémképeitől üldöztetve halt meg. Visszatérve még a felszabadító háborúk pusztításaihoz arról is kell szólnunk, hogy az említett történeti statisztikai - történeti demográfiai vizsgálatok felfedtek egy továbbgondolkodtató ellentmondást is. Azt tudniillik, hogy ezek a pusztítások sok esetben nem voltak olyan általánosak, olyan nagyok, mint ahogy azt a XVII-XVIII. század fordulóján készült összeírások mutatják. Mégpedig azért nem, mert az 1600-as évek legvégén pusztákként, elhagyottakként összeírt számos alföldi telephely alig 20-25 év alatt, az 1700-as évek első évtizedére, vagy még hamarabb, mint népes települések jelentek meg újra a színen, olyan lélekszámokkal, amelyek a semmiből kiindulva, természetes szaporulat révén sehogy se állhattak elő. Csak azzal magyarázhatók, hogy a lakosság tekintélyes része nem pusztult el, hanem a veszélyhelyzetekben elmenekült, közeli rejtekhelyeken húzta meg magát, akár évekig is, s a veszély elmúltával, az 1700-as évek legelejére nagy számban tértek vissza telephelyeikre. Ezek a települési ellentmondások és ezek okai csak közvetett iratforrásanyagból követhetők úgy-ahogy nyomon. Rájuk vonatkozó közvetlen forrásanyag általában nincsen. Például több olyan lakatlannak összeírt sárréti faluról mutatta ki a dézsmajegyzékek szórvány adatai alapján Molnár Ambrus, hogy a kérdéses faluban, az összeírás idején ennyi és ennyi dézsmát adtak, tehát lakosainak, mégpedig termelőmunkát végző, dézsmát szolgáltató lakosainak kellett lennie. Ilyenfajta adatokkal szolgálnak az egyházi források is, ahogy erről ugyancsak tegnap Tímár György előadásában hallhattunk. Igen gazdagon, majdnem hiány nélkül megmaradtak például az ősrégi és óriási kiterjedésű debreceni egyházmegye lelkészi-, rektori- és praeceptori díjlevelei. Köztük sok olyan helységé is azokból az évekből, amikor a regnicolaris és más összeírások a települést elpusztult, lakatlan helységnek állították. Katolikus vonatkozásban is ismeretes egy-két olyan forráscsoport, amelyből közvetve, a XVI-XVII. században arról szerezhetünk tudomást, hogy a tisztán reformá-