A Nagy Háború emlékezete. A Dél-Dunántúl és az első világháború - Baranyai Történelmi Közlemények 7. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 2016 (MNL BaML, 2016)
HADTÖRTÉNET - Balla Tibor: Az Osztrák-Magyar Monarchia fegyveres ereje a Nagy Háború kitörésekor
Bállá Tibor: Az Osztrák-Magyar Monarchia fegyveres ereje a Nagy Háború kitörésekor Az 1868-ban megalakult, magyar (illetve a horvát egységeknél horvát) vezényleti és szolgálati nyelvű magyar királyi honvédség, valamint az annak ellensúlyaként a birodalom Lajtán túli felében létrehozott, utánpótlását az osztrák örökös tartományokból nyerő, németül vezényelt császári-királyi Landwehr csupán kiegészítő szerepet kapott, azok alkották a haderő második vonalát. Mindkettő élén honvéd főparancsnok állt, hivatalos ügyeiket a két honvédelmi miniszter intézte. Békében csak keretek képezték csapataikat, kivételesen a belső rend fenntartására, háborúban a közös hadsereg támogatására és honvédelemre alkalmazhatták azokat. A haderő egységes voltát is biztosította, hogy a honvédség és a közös hadsereg ugyanazon fegyvernemének szabályzatai, jelvényei, rendfokozati jelzései, fegyverzete és felszerelése megegyezett. A különbség a német, illetve a magyar és horvát szolgálati nyelvben, a ruházatban és az eskü szövegében volt. Ugyanakkor az osztrák honvédségben még a vezényleti nyelv és az eskü szövege is azonos volt a császári és királyi hadseregével. A magyar és az osztrák honvédek szintén két évet szolgáltak ténylegesen. Az eredetileg csak gyalogos és lovas alakulatokból álló két honvédség fejlesztése a századforduló után a közös hadseregével lépést tartva történt, 1908-ban mindkettőt ellátták gyalogsági és lovassági géppuskás osztagokkal, 1908-ban a Landwehr, 1913-ban pedig a honvéd tüzérséget is felállították. Az első világháborút közvetlenül megelőző időszakra - kiképzésének, felszereltségének, harcértékének minőségi javulásával, létszámának jelentős növekedésével, a korábbi keretjelleg megszűnésével - a két honvédség előrerukkolt és bekerült a haderő első vonalába. Az 1912-es véderőtörvény e változást nem mondta ki, de a korabeli katonai közvélemény a közös hadsereget és a honvédséget azonos feltételekkel kezelte. Ezt a felfogást tükrözik a világégést megelőző években kiadott szakkönyvek is.2 A magyar királyi honvédség 1914-ben 25 000 újoncot kapott Magyarország, a Landwehr pedig 28 000 főt Ausztria területéről. Az évente tartott sorozáson csak minden negyedik-ötödik magyar újonc került a honvédséghez, a többiek pedig a közös hadsereghez. A honvéd kiegészítő kerületek területileg 1912-ig elkülönültek a közös hadseregéitől, azt követően pedig egybeestek azokkal. A birodalom két felének honvédsége egymással összehasonlítva a dualizmus korszakában nagyjából azonos erőt képviselt, bár a császári-királyi Landwehr egyes területeken (pl. a hegyi ezredek és tüzérség) a fejlesztések során elsőbbséget élvezett a magyar királyi honvédséggel szemben. A magyar honvédség státusza, szervezete, külsőségei vonatkozásában nagyobb önállóságot mutatott osztrák megfelelőjénél. A fegyveres erő második vonalát 1914-ben a haderő mobilizálásakor létrejövő magyar királyi népfelkelés, illetőleg a birodalom osztrák felében a császári-királyi Landsturm alkotta, - amely a haderő első vonalának támogatására szolgált - ahová 42 éves koráig minden hadköteles férfi tartozott, függetlenül attól, hogy volt-e katona korábban vagy sem. A népfelkelés külön főparancsnoksággal, vagy vezérkarral nem 2 SÁGVÁRI 1994,44. 16
