Pécs és Baranya 1956-ban - Baranyai történelmi közlemények 3. A Baranya Megyei Levéltár Évkönyve 2008 (BML, 2008)

Interjúk, visszaemlékezések, dokumentumok - VISSZAEMLÉKEZÉSEK - Dr. Berkovits Tivadar visszaemlékezése

megdöntésére szervezkedtem. Előttem világos volt egy ilyen elismerés jogi következménye. Halál vagy a legjobb esetben életfogytiglan büntetés követte volna. Megtagadtam az aláírást. Egyszer csak, - nappal történt - jön a fegyőr és mondja, gyerünk. Kérdezem, hova? „Fogja be a száját" - válaszolt. Ekkor már el voltam készülve, hogy kivégeznek. A hosszú magány alatt elszámoltam rövid életemmel, levontam a következtetéseimet és úgy éreztem magam, mint ahogy a halálraítélt érezhet, akit visznek a vérpadra, Istenbe vetett nyugalom járt át. Bevittek az emeleten egy szobába és azt mondták, hogy látogatóm van, de egy szót sem szólhatunk egymáshoz. Ebben a pillanatban anyám jelenik meg, mondván: „- Édes fiam, hoztam tiszta inget, húzd fel!". Odalépett hoz­zám, miközben az őrök kiabáltak, hogy „- Semmi beszéd!", anyám levetette velem a régi ingemet és a fejemre húzva a tiszta inget csak annyit súgott a fülembe, hogy „- írd alá!", és máris kitessékelték a szobából. Visszavezettek a cellámba. Kicsit sokkos állapotban voltam, mert egé­szen mást vártam és elkezdtem gondolkodni. „- Honnan tudja édesanyám, hogy nekem alá kellene írni egy elismerő papírt?" - tettem fel magamnak a kérdést. Tehát valaki informálta anyámat és intuitíve éreztem, hogy valami történik ügyemben. Aznap éjjel kihallgatásra hívattak megint és a szokásos kérdéshalmaz után újra elembe tették az elismerő nyilatkozatot, amit akkor úgy döntöttem, hogy aláírom. Másnap reggel jön a börtönőr, utasítva, hogy szedjem össze minden cókmókom, hát nem volt semmim a lódén nagykabá­tomon kívül, amivel takaróztam, és felkísért a kijáratig, mondván a kapunál, hogy most „- Menjen azonnal haza, házi őrizetbe helyezzük, és minden nap délelőtt jelentkezzen a rendőrségen!" A ragyogó napfény elvakított pár má­sodpercig a sötét cella és folyosók után és megdöbbenve elindultam a Rákóczi úton hazafelé. Fejemben az járt, hogy ez vagy egy mentési akció vagy csapda és újra lefognak valami ürügy alatt. Úgy határoztam, hogy nem megyek haza, erősen hátrafelé figyelve, hogy követnek-e? Nem láttam senkit és ezért úgy határoztam, hogy ismerősöknél elbújok. így is történt, és kerülő utakon üzen­tem haza, hogy tudassam szüleimet hollétem felől. Szüleim aztán elmondták, hogy volt egy nagyon rendes ügyvéd ismerősük, aki jól ismert engem is. Ez az ügyvéd kiverekedte azt, hogy engem házi őrizetbe tegyenek. Biztosan sok kellemetlensége lehetett aztán miattam, hogy a házi őrizetből megszöktem. Ez az úr (dr. S. I.) ma is ott él Pécsett és neki és feleségének köszönhetem, hogy még ma is élek! Örök hálával tartozom nekik. A bujkálás több helyen történt, többek között egyetemista barátaim elbúj­tattak vastagon bekötözve az Irgalmas kórházban egy ideig, majd rokonok­nál bujkáltam. Még akkor is azon járt az eszem, hogy hogyan lehet tovább folytatni föld alatt a harcot. Közben szüleim és az egész családom arra akart meggyőzni, hogy meneküljek nyugatra. Ekkor már december lévén az oszt­rák határon veszélyes volt az átkelés és a Novi Sad-i rádiót hallgatva figyelni

Next

/
Thumbnails
Contents