Pécs és Baranya 1956-ban - Baranyai történelmi közlemények 3. A Baranya Megyei Levéltár Évkönyve 2008 (BML, 2008)

Interjúk, visszaemlékezések, dokumentumok - VISSZAEMLÉKEZÉSEK - Dr. Berkovits Tivadar visszaemlékezése

kezdtem, hogy hogy viszonyul Jugoszlávia a menekültek befogadása ügyében. December 13-a körül közölte a rádió, hogy Tito elhatározta, beengedi a magyar menekülteket. Ekkor már én is hiábavalónak találtam elképzelésemet, de még egyszer nem akartam a kommunisták kezébe kerülni, mert tudtam, hogy akkor nincs többé kiút. így választanom kellett, vagy előbbutóbb megint letartóztatnak és feltételezhetően kivégeznek, vagy külföldön folytatom a politikai meggyőződésem szerint a „harc"-ot hazám elnyomói ellen. így is történt, és december 15-én Beremendnél negyedmagammal átléptem a magyar-jugoszláv határt. Szülőhazát elhagyni, ennek mostoha tapasztalataival együtt, nem könnyű dolog. Nagyon nehéz szívvel és mélabús hangulatban tapostuk a sáros jugó országutat a legközelebbi faluig és még azon túl a következőig. Csak a holdvilág és a kutyák ugatása mutatta az utat, hogy merre menjünk. Mögöttem a hazám, amit kénytelen voltam elhagyni, hogy saját életemet megmentsem, hogy idegenben folytassam, talán más eszközökkel a harcot népünk és nemzetünk szabadságáért, felvirágoztatásáért, és az önkényuralom megdöntéséért. Ekkor már kezdett megfogalmazódni bennem egy-két örökértékű gondolat, melyek csak egyre erősödtek a nyugati világ adta szabad lehetőségek nyílt levegőjében: 1. Az emberi szabadság örök és visszavonhatatlan értékének megőrzése, 2. Az emberek békés együttélésének biztosítása egy nyílt és szabad társadalomban, 3. A bármilyen színezetű önkényuralom elleni harc. 4. Végezetül nagy fontosságot tulajdonítottam a fiatalság ösztönzésének a magasabbfokú tudás elsajátítása érdekében. Ugy éreztem, hogy egy letiport országot hagyok magam mögött és egy ismeretlen jövő vár reám ezer kísértéseivel, lehetőségeivel és rám nézve nagyfokú bizonytalanságaival. Igen ám, de az akkori Jugoszlávia nem dicsekedhetett azokkal az értékekkel, amik így lassan baktatva a sárban, megfogalmazódtak bennem. így arra az elhatározásra jutottunk mind a négyen, hogy a legelső kora reggeli autóbusszal Belgrádba utazunk és menekültjogot kérünk az USA követségén. Jugoszláviából minél előbb tovább a biztosnak ígérkező Nyugatra! A második faluban a kocsma nyitva volt és lassan éjfélre járt az óra. Betértünk tudakolózni, hogy mikor megy a busz Belgrádba. A bent üldögélő emberek nagy lelkesedéssel fogadtak bennünket, mikor megtudták, hogy magyar fiatal diákok vagyunk. Meghívtak vacsorára, elő a cigányzenét, „- Van idő a busz indulásáig másnap reggel!". Megvendégeltek minden jóval, szól a zene, megy a dínom-dánom, és egyszercsak felcsapódik a kocsmaajtó és belép rajta két bőrkabátos civil személy. Hirtelen megfagy a beszélgetés, leáll a zene, az emberek elugornak az asztalunktól és a két bőrkabátos odajön hozzánk. Kérdezik, kik vagyunk, mert ők rendőrök. „- Igazolják magukat!". Megtörténve, mondják, hogy szedjük fel a kabátainkat és táskáinkat és üljünk be a kint várakozó Jeep-be. - Na, gondolom, most mi lesz? Fuccs a