Borsy Judit (szerk.): Reformáció a Dél-Dunántúlon (Pécs-Kaposvár-Szekszárd, 2019)
3. Evangélikusok a 18-20. században
jegyzéket és tűntessék fel rajta az illetők személyi adatait és vagyoni viszonyait.11 A Hessenben külön megbízottak látták el a kivándorlókat údevelekkel.12 A kivándorlás Az első nagy hullám 1720-as évek első felétől indult meg. Ezzel párhuzamosan egyre gyakoribbá váltak a titkos kivándorlások, mert a telepesek meg akartak menekülni a váltságdíj lefizetésétől, hogy maradjon egy kisebb összeg a vagyonukból is. Ernst Ludwig 1723-ban rendeletet bocsátott ki, melyben a szökevényeknek szigorú büntetést helyezett kilátásba. Ha valaki szabályos kivándorlási engedély és údevél nélkül akart átutazni, azt elfogták és visszatoloncolták. A szökevények vagyonát pedig elkobozták a kincstár részére vagy kezességre a visszamaradt rokonoknak engedték át. A tilalom ellenére azonban sokan hagyták el titokban az országot.13 Maga a fejedelem is akadályozta alattvalóinak az elvándorlását, ugyanis csupán az hagyhatta el a lakóhelyét, aki rendezte a tartozását, lefizette a tizedet és az illetékeket.14 Emellett be kellett szereznie az utazáshoz szükséges okmányokat, születési, házassági anyakönyvi kivonatot, keresztlevelet és kivándorlási engedélyt. Ha nem volt szabad jogállású, akkor szüksége volt az uradalomtól egy elbocsátó oklevélre is. A telepesek útja először a szárazföldön a legközelebbi dunai kikötőbe vezetett. Ilyenek voltak Ulm, Günzburg, Donauwörth, Marxheim, Neustadt an der Donau, Kelheim, Regensburg és Passau. Az utazás Bécsig tartó szakaszát a telepes maga szervezte és fizette. A Dunához érkezve vagy maguk ácsoltak tutajt vagy a kikötőhelyeken felszálltak egy hajóra. Több típusú hajó közül választhattak. A menetrend szerinti személyhajók, „ordinari”, evezőshajók, akár 400 ember szállítására is alkalmasak voltak és hetente egyszer indultak Ulmból. Az „ún. Hohenauerek”, nagy teherhajók, amelyek csak Marxheimtől vagy Regensburgtól közlekedtek. De rendelkezésre álltak az ulmi városi polgárok által készített és viszonylag olcsó sváb dereglyék (Schwabenzillen) vagy „ulmi skatulyák” (Ulmer Schachtel), amelyek 20—150 utas számára biztosítottak férőhelyet. A célállomáson szét lehetett őket szedni és a deszkákat, rönköket építési vagy tüzelőanyagként hasznosítani. Jó időben az út Bécsig 6-9 napig, rossz időben akár 14 napig is tarthatott. Ulmban 1712-től annyira megnövekedett a kivándorló telepesek száma, hogy külön gazdasági "SCHMIDT 1939. 20. I2A császártól kapott engedéllyel működött Johann Albert Krauss, aki először Regensburgban, majd Wormsban állította fel a toborzóirodáját, őt váltotta fel Johann Franz Falk, aki főként Wormsban tevékenykedett. A Majna menti Frankfurtban volt kereskedő, Johann Georg Müller szintén segített a kivándorlók útbaigazításában. Az ügynökök a lakosokat kocsmákban és otthonaikban is felkeresték és bíztatták őket a kivándorlásra. Azonban ezt a fajta toborzást a fejedelmek kifejezetten tiltották. SCHMIDT 1939. 21-22. "SCHMIDT 1939. 30-32. "Egyrészt egy tízszázalékos illetéket (Nachsteuer), másrészt az elköltözés illetékét is le kellett fizetni. SEEWANN 2015. 139. 221
