Borsy Judit (szerk.): Reformáció a Dél-Dunántúlon (Pécs-Kaposvár-Szekszárd, 2019)
1. A reformáció születése, kibontakozása
stb. A többiek, az egyszerű „hívek”, „credentef vagy a „barátok”, „amici' néven voltak ismertek. Az egyház vezetői még a fent említett csoporton belül is három fokozatba voltak sorolhatók.19 Voltak iskoláik, ahol a jövendő prédikátorokat (vagy prédikátornőket) képezték. Nagy részben megtartották a katolikus, egyház liturgiáját, böjtöltek, megtartották az áldozást, kenyérrel és borral, Languedoc-ban kenyérrel, borral és hallal, Nagycsütörtökön megmaradt a lábmosás. Mindenki tanulmányozhatta az evangéliumokat és a Biblia más részeit, amelyeket Valdés fordíttatott le francia, illetve provanszál nyelvre, amelyeket sokan másoltak, sőt, különböző nyelvjárásokban is rendelkezésükre állt. 1205 körül egy nagyobb üldözési hullám indult. A hívek kis csoportjai mind a Német-Római Birodalomtól, mind a pápai államtól függedenedni kívántak. Ugyanakkor be is illeszkedtek valamiképpen a kor társadalmába, ugyanúgy viselték a terheket, ugyanúgy adóztak, mint bárki más. Voltak olyan közösségek, akik mintegy belekeveredtek a guelfek és ghibellinek közötti harcokba. Ök fenn kívánták tartani teljes szegénységüket, elutasították azt, hogy esküt tegyenek; ha nem is utasították el, de bizonyos bizalmadansággal tekintettek az emberi fennhatóságra, így az egyházi hierarchiára is, körükben némi antiklerikális hang is megjelent. Ezeket az elveket pedig a ghibellinek, legalábbis látszólag, magukévá tették, így némely várospodestà-ja megvédte Valdés követőit, mások pedig egyenesen üldözték, máglyára küldték őket. A lombardiai közösségek elég hamar kapcsolatba kerültek különböző szociális indíttatású vallási csoportokkal, mint például a patarénusokkal. Ugyanebben az időben bizonyos különbségek is alakultak Valdés első követői és a lombardiai szegények elképzelései illetve gyakorlata között. Az előbbiek szerint például a prédikátoroknak nem kell dolgozni, a hívek alamizsnáiból élnek, a közösségeiknek nem kell hogy „evilági’ feje legyen, hiszen a fej maga Jézus Krisztus; a papok, prédikátorok együttesen szinte egy szerzetesközösség. Ezt főleg azért hangsúlyozta Valdés, mert attól félt, hogy egy „ ellen-egyhájön létre. Valdés halála (1205 és 1207 között) után ezek a különbségek csak növekedtek, és a Rómával való szembenállás is nőtt. 1215-ban a mindenféle eretnekséget elítélő IV. Lateráni zsinat kihirdette, hogy Krisztus valósággal és lényegében benne van az oltáriszentségben — ezen a ponton a valdensek többsége nem értett egyet az egyházzal (egyesek szerint ezen a zsinaton határozták el kiátkozásukat). Ugyanakkor voltak Valdés követői között, akik keresték a megegyezést. Voltak ezeken kívül is a valdenseknek szerzetesrend-szerű közösségei, Poveri Cattolici, Poveri Reconciliati, akik az elismertetésért harcoltak.20 Ezek a közösségek végül rövid ideig maradtak fenn, vagy tagjai más, „szabályos ” szerzetesrendekbe léptek át. 19Vannak olyan források, amelyek három csoportjukat különböztetik meg: „sandaliat!', „doctore!’ és „novellán!'. Nevezték őket (mindannyiukat vagy csak az első csoportba tartozókat) „insabbatat!’, „sabati’, „insabbatat!' , franciául „sabotier!’néven is; a „sabot’ egy klumpához hasonló lábbeli volt. Állítólag a szombatot tartották ünnepnapnak. “Emlékezzünk, a Valdés-nél mintegy egy generációval később jött Ferencnek is több próbálkozása volt, míg elismerték. 15
