Veltzé Alajos (szerk.): A mi hőseink - Katonáink hőstettei a világháborúban (Budapest, 1916)
Honvédroham, honvédzászló
2 lábak dobajának vad zenéje és az előre meg rajta kiáltás féktelen ditirambja. Az sem lát semmit a roham leikéből, aki nézi. Az csak előre gomolygó rajvonalakat lát. Egy sor mozgó foltot. Egy raj hátat. Az arcokat kell látni. Aki a szemben jövő ellenség rohamát látta, némileg fogalma van az emberi indulatok e leggrandiózusabb munkájáról. De az is csak homályosan sejti, mert hiszen az ellenség rohamát váró és fogadó katona épen úgy magánkívül való állapotban leledzik, mint a rohamban résztvevő. En azonban láttam a mieink rohamát — szemben is. Én láttam a rohanók arcát. Sebesülten maradtam a harctéren. A honvédek visszavonultak, én ott maradtam a rögön. Hogy meddig feküdtem ott, nem tudom, valószínűleg jó ideig. A vérem folydogált, de én arról nem tudtam semmit, azzal sem törődtem, mi fog velem történni, minden gondom egy irányban csontosodott meg: hogy lehetően mozdulatlanul feküdjem, mert minden pici mozdulat, még egy kis izomlengés is, mond- hatatlan gyötrelmet okozott. Még a szememet sem nyitottam ki egy darabig, mikor az eszméletlenségből fölérez- tem. Nem mertem kinyitni. Féltem valamitől, attól, hogy hátha nem is élek már. A fájó lábam és vállam ugyan azt mondta, hogy élek, de úgy okoskodtam, hátha az ilyen összetört katona csontjai a halál után is fájnak? Ez nem bizonyít semmit. Ellenben, ha megpróbálom kinyitni a szememet és nem tudom kinyitni és nem látok semmit, bizonyos, hogy meghaltam. Hallgattam azt a zúgást, mely úgy suhogott a fülemben, mint az omló folyam. Az egyhangú zúgás aztán lassan külön hangokká foszlott és hovatovább arra eszméltem, hogy ezek a hangok ágyúk döreje, srapnell süvöltése és gránát búgása, amit én nagyon jól ismertem. Tudatára ébredtem, hogy fölöttem vígan ágyúznak egymásra a hadseregek, én pedig hallom a zenéjüket, következésképen élek. Ez volt az egyetlen momentum, ami érdeklődésemet ebben a kényelmesnek nem mondható helyzetben megragadta. Erre kinyitottam a szememet . . .
