Veltzé Alajos (szerk.): A mi hőseink - Katonáink hőstettei a világháborúban (Budapest, 1916)
Huszarbravurok
62 a hozzájukvaló — kozákokkal együtt, — mondja a másik. — Én is így gondoltam, pajtás, — bólint rá az elsó'.— Hiszen csak hat kozákkal van dolgunk. A két huszár lombos fák, bokrok fedezéke mögött állt, úgy, hogy a kozákok nem láthatták őket. A huszárok elhatározták, hogy mmél közelebbre eresztik a menetet. Jött a fogoly-szállítmány. Magasan a lovon a kozákok, lándzsájuk úgy meredt a levegőbe, mint a piszkafa. A fogoly népfölkelők, fejüket lehajtva, ballagtak. Egyiknek véres kendő volt a feje köré csavarva, a másiknak föl volt kötve a karja, a harmadik alig tudta maga után húzni a lábát. Látszott rajtuk, hogy csak a végső szükség kényszerűsége folytán adták meg magukat. Mikor a csoport a huszárok közelébe ért, ezek harsány rajta kiáltozással kiugrottak a bokrok közül. — Rajta, rajta! És egyenesen neki a kozáknak. Ám ezek nem várták be a «vörös ördögöket», hanem csapot, papot, foglyot elfeledve, megeresztett kantárszárral vágtattak visszafelé. A huszárok — csak úgy vágtában — odahajították töltött karabélyukat a népfölkelőknek, ezt kiáltva nekik: — Védjétek magatokat, testvér, ha sor kerül rá! Ezzel kivont karddal tovább üldözték a menekülő kozákokat — hiszen csak hatan voltak! Ámde, egyszer csak, mintha a földből bujt volna ki, egy másik kozákjárőr termett előttük és közelgett a huszároknak szegezve a lándzsát. Ez pedig tiszti járőr volt. — Neki, úgy-e pajtás? — kérdi az egyik huszár. — Neki hát! Hiszen csak kilencen vannak. Hat meg kilenc az tizenöt; kettő magában marad csak kettő. Ez hát nyolcszoros túlerő a kettővel szemben. És még is megtörtént, hogy a kettő több volt mint a tizenöt. De, hogy a szót szóba ne ejtsem, így állt a helyzet: Egyfelől a hat kozák, aki igaz, hogy futott, másfelül a kilenc, elül a kozáktiszttel. Hiszen ha rádül az a sok ló, ember, pika a két magyarra, a súlyával agyonnyomja. És halljatok csudát! Magam sem hinném el, ha le nem lenne írva abban
