Veltzé Alajos (szerk.): A mi hőseink - Katonáink hőstettei a világháborúban (Budapest, 1916)
A felrobbantott sziklafészek
51 aztán lesték, hogy mi lesz az eredmény. Keserves várakozás volt ez. Mert bár ezek a katonák hozzászoktak az önfeláldozás és halál gondolatához, mégis megdöbbentette őket az a tudat, hogy egyik bajtársuk most ebben a csöndes, sötét éjszakában a bizonyos halálba vándorol . . . Hogy lesték azt a dördülést, mely jelenti, hogy a vakmerő tüzér tette sikerült s hogy tapadt a szemük bele a sötétségbe, mintha tekintetük átakarná fúrni, hogy fölkutassa Kovács Jánost és bátorítva kísérje végzetes útján! Ámde egy óra elmúlt és Kovács János még nem adott életjelt magáról. Aztán az egyik óra a másik után mászott: még mindig semmi. — Talán meglátták és elfogták, — suttogja az egyik. — ügyesebb gyerek az annál, — felel a másik. — Vagy meggondolta magát és visszafordult. — Bátrabb gyerek az annál. A várakozás mind elviselhetetlenebbé vált. Az emberek szinte szenvedtek ebben a nagy bizonytalanságban s titkon nem egy gondolta, hogy bárcsak megjelenne Kovács most hirtelen köztük e szavakkal: — Megpróbáltam. Nem lehet. Száz halállal dacoltam, de mikor meggyőződtem, hogy életem árán sem tudom felrobbantani a sziklát, visszajöttem. Ki vetett volna rá követ, ha így szól? Ki tett volna szemrehányást neki? Senki. Kovács János azonban nem toppant az éjjeli sötétségből társai közé, nem tért vissza. Az éj csöndje tovább rejtegette titkát. Ám egyszerre — reggel három és négy óra közt — az ellenség oldaláról irtózatos csattanás hallatszott, olyan csattanás, mintha villám csapott volna le és utána hosszú dörgés, morgás, rengés és tombolás, melynek visszhangja a csöndben megtízszereződött. — Felrobbantotta, felrobbantotta! — e kiáltással ugráltak föl a tüzérek. A félelmesen elnyújtott dörgést mély csönd követte. Az üteg katonái is elhallgattak. Egyet gondoltak egyszerre: vájjon mi lett Kovács Jánossal? És bár tudta mindenki, 4*
