Veltzé Alajos (szerk.): A mi hőseink - Katonáink hőstettei a világháborúban (Budapest, 1916)
A drótkerítés
52 mi lett vele, még is várt, várt mindenki egy csudás visszatérésre. Nem tért többé vissza Kovács János. Nem is látta többé senki. Mikor kivilágosodott, ütegünk lőni kezdte az ellenséget. Az oroszok nem viszonozták. A sziklafészek nem volt sehol. Kő, ember, géppuska és ágyú fölrepült a levegőbe .. . Kovács János emlékét az arany vitézségi éremmel tisztelték meg. A drótkerítés. A trencsém 71-ik gyalogezred lövészárkaiban fekszik. Az oroszokhoz közel. Túlnyomó az ellenség, de azt a helyet mindenáron védeni kell. Fütyül a golyó, vijjog a srapnel, búg a gránát, valóságos vaszápor repül ide meg oda. Hát, mondom, a lövészárkokban fekszenek a vitéz hetvenegyesek és céloznak, lőnek, durrogtatnak szakadatlanul. A lövészárok, úgy ahogy védelmet nyújt az ellenséges golyózáporban; de hogy a hely bevehetetlen legyen, ahhoz nem elég a jól takaró árok, bátor katona, jó fegyver, hanem sok minden egyéb is kell hozzá. Mindenféle akadályt kell az ellenség elé vetni. Mert, teszem, ha az ellenség tízszeres vagy húszszoros számmal rohamot intéz, ha eközben el is hull a fele, a megmaradt fele untig elegendő, hogy — ha eléri az árkot, — kiszorítsa a védőket. Gondoljuk meg, hogy még így is minden magyar katona nyakába öt vagy tíz muszka ugranék. Hogy az ellenség túlnyomó erővel az árokig ne jut
