Veltzé Alajos (szerk.): A mi hőseink - Katonáink hőstettei a világháborúban (Budapest, 1916)
A felrobbantott sziklafészek
50 A felrobbantott sziklafészek. Tudjátok-e, ki volt ennek a nagy háborúnak egyik legnagyobb hőse? Kovács Jánosnak hívták. Egyszerű ember egyszerű neve, de a tette annál fényesebb. Amit ő tett, azt abátrak hadseregében is a halhatatlanság koronája illeti. Ha valaha dalt csinálnak katonáink hőstetteiről, a legszebb vers Kovács Jánosé lesz benne, — akármilyen egyszerű volt ő meg a neve. Kovács János tüzér volt a 6-ik tábori ágyús-ezredben. A mi seregünkkel szemben az oroszok vakondok módjára beleásták magukat a földbe. Ehhez nagyon értettek ők. A mesebeli manók sem tudtak úgy a föld alá bújni, mint az oroszok és úgy lőtték a mieinket, hogy a fülök hegye sem látszott ki. Különösen a János ütege szenvedett sokat egy csapat orosztól, aki az átellenben levő kis sziklaodúban lappangott. Onnan lőtték géppuskával a mieinket. — Fiúk, — szólt az üteg parancsnoka — nem jól van ez így. Mi elvérzünk itt, mert az ütegünk jó cél nekik, mi pedig hasztalan lőjük a sziklájukat. Nem segít itt egyéb, csak ha levegőbe röpítjük azt az átkozott sziklafészket. De ki vállalkoznék arra, hogy a sziklát aláaknázza? Odajutni is bajos, de visszajutni lehetetlen. Aki erre vállalkozik, egész bizonyosan halál fia. Ekkor előállott Kovács János tüzér és így szólt egyszerűen és szerényen: — Alássan jelentem, én vállalkozom! — Tudod-e, fiam, hogy föláldozod magadat? — Tudom. — Mégis elmégysz? — Mégis megyek. Amint leszállt az esti homály, Kovács János hat robbantó töltést vett a hátára. Egy-egy kiló ekrazit volt mindegyikben, ami a legrettenetesebb robbanó anyag. Búcsút intett társainak és eltűnt a sötétségben. Itt az ütegnél hallgatták egy ideig távozó lépése zaját,
