Veltzé Alajos (szerk.): A mi hőseink - Katonáink hőstettei a világháborúban (Budapest, 1916)

Az elásott závárzat

44

Az elásott závárzat.

A Kárpátokban a 21-ik tábori ágyúsezred harmadik ütegének egy’ fontos szorost kellett védenie. Az egyik ágyút a tüzérek roppant nehézséggel vitték föl és helyezték el egy magaslaton, ahonnan hatásosan lehetett pásztázni a szoros útját. A helyzet jó volt, de veszélyes. Ha az ellenség fejébe veszi, hogy gyorsan előnyomul a völgyben, az ágyút a nagyon meredek hegyoldalon aligha lehetett volna idején elszállítani.5 A kezelőlegénység azt a parancsot kapta, hogy ebben az esetben előbb az ágyút föltétlenül hasznavehetetlenné tegye és csak azután vonuljon vissza az új ‘állásba.

Ez az eset, — sajna! — gyorsan bekövetkezett. Az oroszoknak sikerült túlnyomó erővel előtörniök és csapatainknak ki kelle térnie előle, hogy be ne kerítsék. A sziklaormon levő magános ágyú nem mehetett a sereggel. A derék tüzérekre nézve elérkezett az a fájdalmas pillanat, mikor ágyújuknak búcsút kell mondaniok.

Ez keserves állapot. A tüzér szereti ágyúját. Nem csuda. Hónapokon át együtt járt vele s minden gondolata az ágyúja körül keringett. Pajtása és szolgája ő az ágyúnak, gondozója és rabja, mert nincs órája a napnak, hogy foglalkoznia ne kelljen vele, az ágyúéért ömlik homlokáról véres verítéke, mikor a lovaknak segítenie kell lehetetlen utakon előre vinni. De viszont meg van az a büszke elégtétele, hogy a többi katonaság úgy tekint az ágyúra, tüzérre, mint védőpajzsára. Mikor az ágyú véres harc közben elkezd muzsikálni a katonák mögött, minden ember föllélekzik. Még a félholtak csontjai is megelevenednek dörgő biztatására. Es a tüzér, mikor ágyúját elsüti, büszkén érzi, hogy mennydörgő üzenetével ezrek leikébe, karjába küld vigaszt és erőt.

Az ágyúkat az egész hadsereg szeretettel szemléli és becézi. A katonák egyik-másik hatalmas vagy nagy sikerrel dolgozó ágyúnak bece-nevet adnak, akárcsak egy kedves ismerősüknek, atyjukfiának vagy szeretőjüknek. A németek