Veltzé Alajos (szerk.): A mi hőseink - Katonáink hőstettei a világháborúban (Budapest, 1916)
A géppuskák hőse
40 az embert és tárgyakat. Ahol gránátok röpködnek, ott nemcsak a hadsereg, hanem a föld is mély sebektől vérzik. A gránát szele is elegendő', hogy földhöz csapjon mindent. Az a gránát, mely Munteánékra csapott, miután mély vermet repesztett a föld keblébe, az agyagoszloppal együtt, melyet e kráterből kidobott, fölemelte Munteánt a géppuskájával és a kezelő legénységgel együtt. Aztán, lezuhanván, valamennyit elöntötte földtömeggel. Mert a gránát, pusztító ereje tudatában, nemcsak hogy megsemmisíti azt, akire lecsap, hanem sírt is ás neki és el is temeti. Munteánnak különös szerencséje volt. Mikor magához tért és a kemény, sárga földtakaró alatt lelte magát, kiköpte szájából az agyagot, kitörülte szeméből a port és szétnézett. Ott hörgött közelében, félig eltemetve, a két súlyosan megsebesült kezelő legénye és mellette érezte a géppuskát. — Vájjon, ép-e? Ez volt az első gondolata, csak azután gondolt magára, mikor meggyőződött róla, hogy a géppuskának nem történt baja. Kitűnt, hogy neki is ép a keze-lába . . . Túl az ellenség, mely észrevette, hogy az egyszer «tele találatot» ért el, diadalmas ordítással adott kifejezést örömének s bizonyára közeledett már, miután a gyűlölt gépet elhallgatatta. Ißt — Ohó, még nem árulom a deszkát Földváron! — gondolta Munteán tizedes. Gyorsan kiásta magát a föld alul, fölállította az épen maradt géppuskát és belereccsentett az oroszok sűrűjébe. Egészen egyedül lőtt tovább géppuskájával, — pár perccel azután, hogy visszaérkezett a levegőből és a föld alul. A derék tizedes a második osztályú vitézségi érem tulajdonosa.
