Veltzé Alajos (szerk.): A mi hőseink - Katonáink hőstettei a világháborúban (Budapest, 1916)
Vizen át, jégen át
38 a sárga hullámvölgyben a katona és a ló, mint az amerikai hullámvasúton ingó utasok. Végre sikerül, szinte a végső kimerülés percében, kivergődnie a túlsó partra és kivonszolni a partra a ziháló lovat. Persze, jó volna most pihenni. De nem lehet. Egyrészt azért, mert jéggé fagyna rajta a ruha, másrészt és főleg, mert a parancs sürgős. Vágási hát paripájára veti magát és vágtában robog tova, amiből az a haszna van, hogy didergő tagjai fölmelegszenek és vizes ruhája nem fagy a bőréhez. Átadva a parancs. Ámde a szakaszvezető most sem mehet melegedni. Kisült, hogy időközben lényeges változások történtek a csapatmozdulatokban s most valakinek «azonnal» vissza kell mennie és új rendeletet hozni. És ki legyen az, aki az Istent kísértő utat ismét megkockáztatja? Senki más, mint Vágási Péter. Nem akarok ismétlésbe esni, a lelkem is belefáradna, nemcsak a kezem, ha leírnám, mint küzdötte át magát mégegyszer Vágási Péter az Ondaván, azután mégegyszer, hogy az új parancsot megvigye. Háromszor kelt át a dermesztő decemberi reggelen Vágási Péter a megdagadt folyón, anélkül, hogy ruhát váltott volna, anélkül, hogy pihent volna és megtett ötven kilométernyi utat, míg végre — halálra fáradtan — ledőlhetett nyugodni, melegedni. Csak az ő példátlan önfeláldozásának lehetett köszönni, hogy a parancsot végrehajtották, aminek akkor nagy jelentősége volt. Ilyen katonák harcoltak a Kárpátokban! Ilyen lélek él a magyar katonában. Ilyen vitézek küzdenek lobogóink alatt. Vágási Pétert a koronás ezüst érdemkereszttel tüntették ki hősiességéért.
