Veltzé Alajos (szerk.): A mi hőseink - Katonáink hőstettei a világháborúban (Budapest, 1916)

Hogyan szerzik az aranyérmet?

138

ez a hosszú háború oly feladatokat ró minden harcoló katonára, amilyenről a régi háború vitézeinek fogalmuk sem volt. A dermesztő fagy és a rekkenő hőség, a dicsőség és szenvedés, fárasztó menetelés és a golyózáporban való veszteglés meglátszik e kemény, ösztövér arcokon. A szeretet és részvét, a hála minden érzése e harcosok felé leng. Mikor pedig meglátjuk mellükön a vitézségi érmeket, melyekből sokan egész gyűjteményt viselnek, elgondolkozunk azon, hogy ezek az utcán nyugodtan ballagó katonák a veszélynek mily förgetegén küzdötték át magukat, hogy e kitüntetéseket kiérdemeljék! Különösen akkor nagy a nézők érdeklődése, mikor aranyérmet látnak ragyogni a katona kebelén. Az aranyérem a legnagyobb kitüntetés, melyet az altisztek és a legénység kivívhatnak. Akárhány fiatal újonc, aki már a menetszázadban várja a harcztérre indulást, sóhajt föl ilyképp:

— Vájjon megkapom-e valaha az aranyérmet?

A közönség is megostromolja naiv kérdéseivel a kitüntetett katonákat:

— Hogyan lehet megszerezni az aranyérmet?

Ezekről a halált megvető katonákról elmondunk itt

néhány történetet.

Madarász Vendel tizedes, a 18-ik számú soproni honvédezred vitéz katonája volt. A magyar honvédség ebben a háborúban tette le első nagy tűzpróbáját, mert bár a bosnyák okupációban is mozgósították, az a háború a mostani mellett csak olyan volt, mint egy hang a vihar dörgéséhez képest. Most azonban a honvédség vitézsége úgy szállt át az egész világ égboltján, mint az égő villám vagy a ragyogó szivárvány.

A vitéz honvéd kiváló képviselője volt Madarász Vendel. Az egyik csatában súlyosan megsebesült és kórházba kellett szállítani. Alig hogy meggyógyult, visszatért a harctérre és így szólt nevetve:

— Nem járja, hogy ti nélkülem akarjátok megverni a muszkát. Eddig eltűrtem, hogy nélkülem grasszáljatok, de most majd ki pótlom a mulasztást.

Ezt az ígéretet vészben és viharban híven megtartotta,