Veltzé Alajos (szerk.): A mi hőseink - Katonáink hőstettei a világháborúban (Budapest, 1916)
A kötözőhely
103 keresztes zászlót sem kíméli, noha azt szakadatlanul lengetik. Nehezen siklik a szállítmány az ágyúgolyóktól feldúlt vidéken át. Minden kocsi tele halk jajszóval, nyögéssel, könyörgéssel. Ha legalább csak kenyeret vagy tejet találna a szegények részére, gondolja az őrmester, mert a kötözőhelyen semmit sem adhattak. Most egy szétlőtt faluba érkeznek. A leégett romok mellett egyes udvarház sértetlenül áll, de a lakók minden kérdés elől ezzel az állandó válaszszal térnek ki: — Az ellenség mindent elvitt! A mi őrmesterünket azonban nem lehet ilyen könnyen lefőzni. A drága terhet, melyet magával visz, teljes számmal megakarja mentem. Rákényszeríti a nyakas parasztokat, hogy a legszükségesebbeket adják elő, fizet és tovább vonul. Túlról újra kezdődik az ágyúk tompa bömbölése. A lovak nyihogva ágaskodnak, mert shrapnellgolyók zúdulnak le mellettük. Egyszerre az egész menet megakad: egy igásló megsebesülve összerogyott. Óriási zűrzavar támad, mindenki ott tolong a ló körül, mely fájdalmasan nyerít és az izgalom az egész oszlopra átragad. Az őrmester gyorsan kifogatja a lovat és végig siet a kocsik mentén, megnyugtatva és vigasztalva a betegeket. Mert a harc pokoli lármája, melyből csak az imént menekültek ki, amely most újra utánuk ordít, lázas izgalomba ejtette őket. Borzasztó az nekik, hogy itt kell feküdmök, tehetetlenül, fegyver és védelem nélkül és látni, hogy odafönn azok a kis felhőcskék hogy robbannak szét és várni, hogy no most . . . most . . . Az őrmester mindenkit higgadtságra int: azonnal kiérnek a tűzvonalból. Orvosságot, üdítő italokat hoz és újítja a kötéseket. És oly otthonosan, oly természetesen jár-kel köztük, mintha abban a verőfényes országban nem is dúlna a háború és mintha azok a föl-fölbukkanó fehér foltocskák csak az égen legelő békés felhőnyájak volnának, amelyek este és reggel ott lebegnek a magasban. Ez a lélekjelenlét, ez a nyugalom a betegekre is hatással van; panaszaik csendesebbek és sok bágyadt kéz hálásan ragadja meg a vigasztaló kezét. Az egyévi önkéntes őrmester
