Veltzé Alajos (szerk.): A mi hőseink - Katonáink hőstettei a világháborúban (Budapest, 1916)
Földerítő lovasok
104 újra elindítja a szállítmányt, melynek legnagyobb fennakadásán immár túl vannak. Lassan nyikorognak a fogatok, mert gyorsabb haladást sem a talaj, sem a betegek állapota nem enged meg. Már túl vannak a legveszedelmesebb tűzön is és gyorsan szétosztják az éhezők közt az élelmet, miről az őrmester elővigyázatossága nagyszerűen gondoskodott. Mindnyája jóllakik, mind felüdül és valamennyinek a tekintete fényesebb, amikor végre láthatóvá válnak a szükség-kórház zászlai. Amint Székely a betegeket leszállította, nyomban visszatért az ő csapatához, önfeláldozásáért és elhatározottságáért, mellyel védenceit megmentette a pániktól és ennek elmaradhatatlan következményétől, a megsemmisüléstől, a másodosztályú ezüst vitézségi éremmel jutalmazták. Földerítő lovasok. Orosz János, 8-ik huszárezredbeli őrmester tíz lovassal földerítő lovagláson volt. Kis csapatával éppen egy erdőből akart kikanyarodni, óvatosan figyelve a környéket, mikor észrevette, hogy az országúton egy század kozák bárom sebesül tsz állító-kocsit fog körül. A kocsik a mi sebesültjeinket vitték s úgy látszik eltévedtek. A huszár a védtelen, sebesült bajtársak foglyul ejtését nem nézhette közömbösen. És most a legszebb huszár- harcok egyike bontakozott ki, olyan, hogy a régi híres magyar huszárok szellemei is megelégedetten bólintottak volna fejükkel, ha látják égi megfigyelő helyükről: — Ezek a mostani huszárok is legények ám a talpukon! Csak azon csudálkoztak volna a hajdani huszárok, hogy Orosz nem parancsol tüstént rajtát, nem rohanja meg
