Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 2. (Pécs, 1897)
Baranya szent-Istvántól a jelenkorig
640 A TÖRÖK KIŰZETÉSÉTŐL A vármegye az árverésre egy bizottságot küldött, élén az alispánnal, mely azután a monostort 36.714 forintért megvette— A vételárból lefizettek 3671 irtot, a többi 33.043 frt lefizetésére három részletben félévenként kötelezték magukat fizetni. Ez alku megkötése előtt az állam a monostort át se adta; a többire nézve a lakosokat 1819. év április hó 1-ig hagyták meg a házban. A vételárra nézve pedig oly megállapodás jött létre, hogy a fölkelők pénztárában a könnyű lovasság részére letett összegből megmaradt 13.043 Irtot, miután a béke helyreállott, a vármegyeliázvétel árába fogják fordítani, mi meg is történt, a hátralékos húszezer forintról pedig adóslevelet állítottak ki a kincstár részére s miután nem volt valószínű, hogy az átalakítási munkálat egyhamar megtörténhetik, a monostor egyes lakásait újból haszonbérbe adták, most már vármegyei araknak. A velites cassa pénze, melyet a ház vételárába fizettek, visszajárt volna az uradalmaknak. Ezeket a vármegye fölkérte, hogy a pénzt a vételárhoz fölhasználhassák, mire az uradalmak beleegyezésüket adták. E pénztár számadásainak végleges összeállításánál azonban kiderült, hogy az insurrectio pénztárának ez időben pénze nem lévén, szintén a velites cassá- ból vett föl 10.341 irtot. Ez pedig nem önként ajánlott pénz, hanem olyan, melyet most már az uradalmakon kellett volna behajtani, mi azonban az uradalmak kijátszásának színét viselte volna magán, miután a velites cassában lévő pénzt az új vármegyeház vételárára fölajánlották. A vármegye nem akarván lovagiatlan lenni, az új vármegyeház vételárára nézve tetemes összegtől esett el s így a hátralévő húszezer forint kifizetésére semmi alappal nem bírt. 1822-ben kísérletet tettek, hogy a vármegyeházát a püspöknek a fölállítandó árvaház javára fogják ajánlani megvételre és fölszólították adakozásra az egyes földesurakat is, de nem kecsegtetett sehol remény, hogy a hiányzó tőkét előteremthették volna. A 20.000 írtnak pedig egyre nőttek kamatai, a kincstár a tőke lefizetését évről-évre követelte, a bérletek pedig keveset jövedelmeztek s a vármegyének csakis az a haszna volt a vételből, hogy birtoklásának ideje alatt a rabokat ott tartotta. Tudjuk, hogy ez időszakot a nemzeti szellem ébredése jellemzi, mely egyúttal a kormányban elveszté bizalmát s az ellenzék úgy a társadalomban, mint az országgyűléseken egyre nőtt. Az eddig tétlen, de különben is nagyon gyanakvó kormány nem lehetett biztos, hogy az egyébként szelíd természetű Baranyában nem történik-e valami átalakulás, hol a forradalmi szellemnek és egyéb erkölcstelenségnek voltak némi sympthomái. A vármegyét, mint azt Végli Péter főispán tette, nem lehetett hat évig minden fölügyelet nélkül hagyni. A i'őispán agg és beteges ember volt, a kormány tehát, tekintve magas korát és megtört erejét, a főispán fiát, Végh Istvánt tette a vármegye élére főispáni adminisztrátornak, ki ekkor aranysarkantyús vitéz, helytartótanácsi előadó és a kerületi biztosság aligazgatója volt. Bár kinevezése augusztus 23-áról szól és lejövetelét sürgették is, mégis közbejött betegsége miatt csak 1805. év október 1-én tarthatta
