Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 2. (Pécs, 1897)
Baranya szent-Istvántól a jelenkorig
53fi A TÖRÖK KIŰZETÉSÉTŐL Legnagyobb szükség lett volna a papokra. 1700-ban maga Radanay azt irja levelében : „Nekem az én püspökségemben kívántatnának mostan 363 plébánosaim, de hol vegyem és mivel taníttassam“, holott akkor már tizennégy éve ült püspöki székében. A szerzeteseknek mindenfelé ki nem ható missziói munkáját egyes jámbor világi emberek segítették, kik szétszórva községekben laktak és némi ismeretekkel bírván, a püspök megengedte nekik, hogy bizonyos korlátozással egyházi funkcziókat végezhessenek. Ezeket az engedély folytán licentiatusoknak hívták. Szabad volt nekik keresztelni, szent beszédet tartani, előimádkozni, esketni, temetni s a népet a hit elemeiben tanítani. Azonban ily licentiatus nem volt sok, bizonynyal meg se közelítette számuk a püspök által óhajtott 363-at. Radanay e száma minden valószínűség szerént a püspöki megyében mindenfelé lévő templom-romokban leli alapját, a melyek mindegyikéhez egy plébánost képzelt és óhajtott a jámbor püspök, ki akkor már meglehetősen öreg volt. A romok sokjánál voltak is remeték mindenfelé, kik a hitélet elterjedéséhez nem csekély mérvben járultak, önmegtagadó életükkel buzdítottak és nem egy romból alkottak ismét templomot a néptől gyűjtött filléreken. Mikor Radanay meghalt, a nagy és gazdag pécsi püspökségben alig találunk tiz plébániát Pécs városán kívül és ezek is fogyatékosak, mert Pécsváradot annak apátja, Szigetvárat, melyet szintén ide számítunk, a vaska-szent-mártoni apát kezelte, a szászvári plébánián licentiatus volt, a Szent-Lőrincz helyetti Csonka-Mindszent tulajdonképen nem volt plébánia, csak egy pap tartózkodott ott. E kívül mint plébániák jelentkeznek Pel- lérd, Kátoly, Berk esd, Egerágh, Beremend, K.-Szőllős, Szent-Király. E plébániákon kívül csak Mohácsot és Siklóst lehet említeni, hol a szent ferenczrendű szerzet tagjai ápolták a hitéletet. A gazdag püspökségnek tehát szomorú képe volt. A háborús idők, a népségnek kimondhatatlan szegénysége és hiánya igen akadályozták a tovább fejlődést. Kezdetben a népség főgondját az omladékok helyreállítására fordította, főképen a templomok omladékaira. A plébánosnak nem volt rendes fizetése ; csupán a nép adakozásából tengődött, mert ez adomány a nagy kiterjedésű plébániák mellett se biztosított tisztességes megélhetést. így az ország más vidékeiről nem is szerettek e rendezetlen viszonyok közé lépni. Nép azonban sok volt és egyre szaporodott s nagy területek állottak minden pap és licentiatus nélkül, melyekről magának a püspöknek se volt és nem is lehetett tiszta tájékozottsága. Szükséges volt tehát, hogy a püspök mind e dolgokon segítsen s a püspökséget, melyet üresen és pusztán vett át, véglegesen rendezze, vagy jobban mondva e rendezést megkezdje. E czélból Nesselrode 1714. év márezius 13-ára megyei zsinatot hívott össze, melyen papságának nagyobb része meg is jelent. A megjelentek legnagyobb részét a baranyaiak tették ki. Látjuk ebből, hogy újabb
