Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 1. (Pécs, 1896)

Baranya népei

Mind a két vár fölött az enyészet lejtett diadalmi tánczot.

Maga Máré vitéz pedig eltűnt a vidékről. Várta a háború kívánt alkalmát, hogy drágán adhassa el olcsó életét. Nem váratott sokáig magára abban az időben. Következő évben újból kitört másik ellenséggel. Máré vitéz vágya beteljesült : ott esett el a csata mezején.

A rom-várban sírját lelte a bűnbe tévedt asszony. Rengeteg kincs közepette ott veszett el étlen-szomjan a vár pinczéjében ; átkozva önmagát, átkozva csábítóját, ki őt ilyen rettenetes végzetbe sodorta. Elátkozta saját vérét, ártatlan leányát is kegyetlen átokkal : hogy mindaddig ott kelljen a vár kincseit őriznie különféle szörny alakban s a napvilágot csak minden tiz esztendőben egyszer lássa, pünkösd hajnalán, de akkor se mehessen messzebb a vártól egy puska- lövésnyinél: míg abból a magból, mely a vár előtt álló bükkfán terem, uj fa kel, az nagyra felnő, bal ágából bölcsőt csinálnak s a kit abban először ringatnak, annak a hetedik unokája meg nem szabadítja. Ha pedig annak sem sikerülne, akkor újból kezdődjék az átok és terhelje mindaddig, s az Isten szabad ege alá minden századik karácsony éjszakáján mehessen ki egy órára saját képében : míg a vár mögött akkor álló cserfa makkjából megint uj fa kel, az nagyra felnő, jobb ágából csinálnak bölcsőt s a kit abban először ringatnak, annak a hetvenhetedik unokája nem váltja őt meg.

Szegény leányon mindjárt megfogant az átok. Rebesgetni kezdték aztán időnként, hogy pünkösd haj nalán egy szépséges szép leányt láttak az arra járók a vár közelében. Holló-haja sarkáig ért, tündöklő két szeme kékebb volt a nyári tiszta égboltnál, fölséges termete előtt hódolattal hajolt volna meg a királyné maga is. De hiába szóltak hozzá, nem felelt senkinek.