Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 1. (Pécs, 1896)
Baranya népei
256 BARANYA NÉPEI. Idők ideje után új vadász került az egregyi erdőbe. A most élő öregek, kik akkor gyermekek voltak, még emlékeznek rá. Piros pünkösd napján, harmatos hajnalban — mikor szokott körútját az erdőben megtette — ott találta ez is a szépséges szép leányt a vár alatti forráskútnál. Épen fésülködött, bontogatta hollóhaját arany fésűvel. A vadász, ki egy huzamban tizennyolez esztendeig szolgálta a császárt, a franczia háborúban is részt vett, jártában-keltében hét nyelvet megtanult. A szive is helyén volt mindig. Hétszer szólította meg hétféle nyelven. De a leány egyikre sem felelt, míg a haját be nem fonta. Ekkor megszólalt magyarul : — Régóta vártalak már. Jösz te velem, én boldoggá teszlek ! A vár pinczéjében tizenkét roppant kádban annyi kincs rejlik, hogy ha az a sok nép, ki ezen a Viz-völgyön él Egregytől Bonyliádig és még ezeknek az unokái is harmadíziglen mind kanállal ennék, még sem fogyna el. Es hogy szavának hitelt adjon, elvezette a pincze ajtajához, mely mások előtt láthatatlan. Ott elővett egy fényes ezüstkulcsot, kinyitotta vele az ajtót és unszolta a vadászt, hogy tekintsen oda be. Ott állott a tizenkét óriási kád, színig tele kincsesei, aranynyal. Mély volt a pincze, hosszan is szolgált be a vár alá ; de azért oly világosság volt benne, akár csak oda künn déli időben. Tündöklött a karbunkulus, ragyogott a gyémánt a kádak tetején ; az árasztott nappali fényt a pinczeboltozatban. A vadásznak szeme-szája elállt a nagy bámulástól. Be kellett a szemét hunynia, hogy a nagy fényesség el ne kápráztassa. — Ez mind a tied lesz, ha engem megváltasz. Ráadásul feleséged leszek, úgy, a milyen most vagyok. A vadász, ha elkábult a kincs láttára, még jobban elszédült ettől az ígérettől. — És mit tegyek, hogy megválthassalak, szépséges szép kisasszony ? — Háromszor fogsz engem megcsókolni. A vadász már a bajuszát pödörgette. — Érts meg jól! Én majd elváltozom. De te ne félj, akármit látsz is, csak közelíts hozzá bátran és csókold meg. Mert mindig én leszek, akármilyen förtelmes lesz is az alakom. Ezzel eltűnt a vár pinczéjében. Nem sok idő múlva dörömbölés hallatszott, kinyílt az ajtó és kitört azon egy iszonyatos nagy fekete bika. Szemei vérben forogtak, orrlyukain kékes láng lövelt ki és rohant egyenest a vadász felé. De a vadász nem rettent meg, oda lépett bátran és megcsókolta a dühödt állatot. Erre a fenevad, mint a ködpára, eltűnt. Kis vártatra újból megnyílt az ajtó, egy borzasztó nagy mérges kígyó csuszamlott ki rajta. Ember-derék vastagságú, hosszabb, mint két egymás végébe fektetett nyomó-rud. Úgy sziszegett, hogy a vadász begombolta mellén a dolmányát; azt gondolta, hogy a lombhullató őszi szél fuj ; megborzongott bele, pedig a nyári nap ragyogott az égen. Rettentő két fulánkja, mint egy tüzes, kétágú vasvilla meredezett felé. Iszonyú méregfogai szikráztak, a mint összecsikorgatta. Hideg verejték gyöngyözött
