Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 1. (Pécs, 1896)
Baranya népei
2f>4 BARANYA NÉPÉI. inkább szorult a bűntudat mázsás súlya alatt, minél közelebb jutottak minden nappal ősi otthonukhoz. Hogyan néz ő majd barátja szeme közé, ha egyszer a valóság kiderül ! Eddig elhallgatta ; úgyis elég korán tudja meg azt, akármily későn is. A fordulónál elváltak, mind a két vitéz saját vára felé fordult csapatával. Máré vitéz még a sereg indulása előtt előre szalasztott egy hírnököt, hogy siessen haza lóhalálában, feleségének az örömhírt megvinni. Pénzzel is ellátta: ha megszakad lova a hajtásban, vehessen másikat, ha mindjárt hármat is. Mert akkoriban még nem volt sem posta, sem telegráf ! A mint közeledett várához, megfuvatta a kürtöket. De a várból nem jött rá felelet. Síri csönd mindenütt. Máré vitéz megdöbbent. Ekkor előlépett az erdő sűrűjéből egyik volt cselédje. — Uram, drága uram ! Készülj a legrosszabbra, mi egy bízva boldog hitvest, egy csatákban megedzett daliát csak érhet. — Meghalt talán?! — Üvölti képéből kikelten. — Oh bár inkább halva lenne ! — Sóhajtja a cseléd. Es elmond mindent híven, a mi vitéz ura távollétében történt. Hogy a kis leány már hajadonná serdült, hogy úrnője, mihelyt hirót vette férje jövetelének, elbocsátotta cselédeit mind : ne tegyék ki magukat a veszedelemnek . . . Ő nem akar férjével szembe kerülni . . . Inkább a vár romjai temessék el... Csak az öreg Ambrust, ki az úrnőnek már nagyapját is szolgálta, neki pedig dajkálója, kísérője, mindene volt, ki tán meghalt volna nélküle: csupán azt nem tudta eltávolítani ; az ott maradt vele, elszántan életre- halálra . . . Mint a hím oroszlán, melyet tüzes vassal ingerelnek fékevesztett dühre, futott, rohant, száguldott a várúr a várkapu felé. Megdöngette buzogányával, csak úgy rengett, nyikorgóit sarkaiban a roppant vaskapú. Bekiáltott iszonyatos hangon, hogy nem ott benn, hanem még a szomszéd várban is meghallották. — Nyissátok föl ! — De hasztalan dörömbölt, kiabált, hogy a vadak szétfutottak az erdőből, bizony ki lett rekesztve a saját várából. — Veszszetek itt átkozottul ! — zúgta be újra menydörgős hangján. Ezzel megereszté ágaskodó lovát, oldalába vágta a sarkantyút és el vágtatott, mint a garabancziás-ülte viharfelhő. Hetek múltak, Máré-vár környékén minden csendes maradt. Egyszerre csak ott termett megint Máré vitéz erős, nagy sereggel. A szemközti hegy tetején, a Dodi mezőn állíttatta föl a nehéz ostrom-ágyuk at. Elkezdte a várat lövöldöztetni, a tulajdon várát. Mintha ég-föld össze készülne szakadni, olyan irtóztatóan bömbölt a sok ágyú éjjel-nappal folyvást. És dőlt egyik torony, egyik bástya a másik után. A várbeliek nem kértek kegyelmet. Mikor már nem látszott semmi ép maradvány a kőhalmaz közül, elvezette seregét Miklós vára ellen. Lerombolta azt is. Miklós tudván, hogy sorsát megérdemli, egy lövéssel sem felelt. Elbocsátá szintén megannyi cselédjét, egyedül várta be, míg sírhalmává tornyosúl a falak kőtengere.
