Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 1. (Pécs, 1896)
Baranya népei
BARANYA NÉPEI. 253 Háborúba keveredett a király. Összegyűjtő seregeit, mindenfelől tódultak a bajnokok zászlaja alá. Máré vitéz is búcsút vett szép ifjú nejétől, sietett, hogy ne legyen utolsó. Akkoriban nem volt szokás, hogy a magyar nő harczba szálló férjét siratgassa. Máré vitéz szép hitvese nem birt magán erőt venni : két csillagszeméből kicsordult a könyzápor, mikor a búcsucsók elcsattant. Nézte-nézte könyes szemmel a vár ablakából ; még akkor is ott állott meredten, mikor az erdőség már elrejtette délczeg alakját. Nagyon szerethette urát! Miklós vitéz azonban húzta-halasztotta a menetelt. A várát kell erősíttetnie, hogy ellentállhasson, ha erre talál az ellenség tévedni. És folyt a nagy munka, száz meg száz jobbágy-kéz dolgozott rajta folyton. Ha egy bástya elkészült, másik hármat kezdett újból rakatni. Közben- közben el-eljárogatott vigasztalni a búsongó szép szalmaözvegyet. Eleinte csak ritkán, később gyakrabban, utoljára már minpennapos lett Máré- várban. A szép asszonynak kezdetben terhére volt látogatása, lassanként megszokta, végre pedig óhajtotta és szívrepesve várta az időt : mikor jön ? Nagyon-nagyon érthetett a vigasztaláshoz ; mert alig telt bele félesztendő, a szép asszony sápadt arczán kinyíltak már ismét a rózsák, vidám mosoly szivárványlott ajkán, víg dalától visszhangzott az erdő. Elmúlt egy esztendő, elmúlt kettő, a vár-erősítés teljesen elkészült, de Miklós vitéz csak nem készült csatába, noha az még javában állott. Hej ! mert hajdanában sokáig tartott ám a háború, nem úgy, mint mostanság. Ki csupasz ajakkal távozott, övig érő szakálla nőtt, mire megérkezett ; szénfekete hajú, java férfiak galamb-őszen, aggastyánként tértek onnan vissza, kivált ha az ellenség fogságába jutottak. A harmadik esztendőben aztán csoda történt Máré-várban. Eső esett felhő nélkül? Rózsa virult tavasz nélkül? Madár repült szárnya nélkül? Még annál is furcsább ! Azaz, hogy mégis szárnyatlan madár röppent föl Máré-várra, csakhogy az a madár — gólya volt. Gyermeke született annak az asszonynak, kinek a férje már háromszor kilencz hónapnál is régebben távol volt. Egy gyönyörűséges kis leány. Ettől a csodától a rettenthetlen bátorságú Miklós vitéz is úgy megrémült, hogy mindjárt nyergeltetett és meg sem állt a király táboráig. Ott azután helyrehozta, a mit akkoráig elmulasztott. Kitöltötte az ellenségen a gólya ellen támadt boszúját. Keresve-kereste a jóltevő halált, mely megszabadítsa a mardosó önvádtól, hogy legjobb barátja családi szentélyét így meggyalázhatta. Mindig ott járt elül, a hol legnagyobb volt a veszedelem ; de a halál nem bántotta, inkább segítette. Kaszájával megfente a kardja élét, hova az lecsapott, ott rakásra hullott az ellenség. A halál jégkarja helyett a dicsőség sugárkoszorúja várt rá. Magasztalták, kitüntették. De az nem oszlatta, inkább csak tetézte nagy keserűségét. Tizenhét esztendeig tartott a háboiú. A vége győzelem volt, a hogy akkor a magyar a csatát befejezni szokta. Máré vitéz keble annál jobban dagadt a boldog viszontlátás édes reményétől, a Miklós vitézé pedig annál
